Benedekfalvi Luby Zsigmond (1819–1887) jegyző, Szatmár vármegye főszolgabírája, királyi tanácsos, Petőfi szatmári baráti köréhez tartozott. A levélben említett Pap Endre (1817–1851), akinél a levél írásának idején Petőfi tartózkodott, jogász költő, országgyűlési követ volt. A levélnek két melléklete van, az első Pap Endre levele Luby Zsigmondnak, a másik Kondor Sándor tintaírású hitelesítő sorai egy szakadt borítékon. A kéziratot 1956-ban gyűjteményezte intézményünk Luby Zsigmond unokájától, Luby Margit (1885–1976) néprajzkutatótól 1956-ban.

Petőfit választási ellenfele, Nagy Károly a szabadszállási követválasztáson nemtelen eszközökkel, rágalmakkal és hazugságokkal megbuktatta. A költő a hiszékeny tömeg lincshangulata elől menekülni kényszerült. Petőfi, miután sikertelenül hívta ki párbajra politikai ellenfelét, a minisztériumhoz fordult a jogsérelem miatt, végül fölszólította a nemzetgyűlési követeket, hogy a becstelen emberrel ne álljanak szóba, ne üljenek egy sorba vele. Kérése nyomatékosításaként 1848. július 7-én tenyérnyi röplapot nyomtatott, s a követek asztalára tette.

„Szólj üdvességemnek / Megváltó keresztje! / Nem nyílik meg ajkad? / Semmit sem felelsz- e?— / Oh, mikép felelnél, / Hiszen néma nyelvvel... / Kiterítve... holtan... / Koporsóban fekszel!” (Petőfi Sándor:Elmondom, mit eddig...1845)

Az ereklyetartóban üveg alatt nyersselyem alapon 9 ovális, világosbarna, fényes levél látható. A Petőfi Társaság által készített ereklyetartó kerek rézkeretének peremén préselt technikájú, stilizált virágmintás díszítés fut körbe. A keret tetején az odaforrasztott dísz két, szalaggal összefogott, olajágat formáz, virágfüzérrel. A keret hátoldalán, alul kis rézlapocska rögzíti a kivehető réz hátlapot.

A jó állapotú, 2000-ben restaurált  festményt Ernst Lajos, a Petőfi-vonatkozású tárgyak és műalkotások szenvedélyes gyűjtője publikálta 1922-ben. Tanulmányában leírja, hogy a képet Pesten vásárolta egy ügynöktől, aki elmondása szerint egy tanítótól vette korábban. A festmény hitelességét a hátoldalán olvasható feliratra - Alexander Petrovics 1834 - alapozta, nem teljesen jogtalanul. A költő 1834-ben valóban Pesten járt iskolába: az evangélikus, majd a piarista gimnáziumban folytatta tanulmányait. Társai közül kitűnt szép kézírásával és rajzkészségével, ennek kézzelfogható bizonyítéka első fennmaradt, két évvel későbbi rajza, amely gyakorlott, sőt tehetséges kézre utal. Ahogy aszódi tanára írta róla: "...írt és rajzolt minden társai közt legjobban, s ő egyedül, ki a közös szépírási mutatványok szólapját csinos koszorúval díszítheté". Ernst ezért feltételezi, hogy esetleg valamelyik pesti rajztanára festhette le a fiatal fiút. A képet más, értékes és hiteles Petőfi-vonatkozású tárggyal együtt 1909-ben, a Petőfi Ház megnyitásakor felajánlotta a múzeumnak, azonban mivel feltételeit a Petőfi Társaság elutasította, az 1912-ben megnyitott Ernst Múzeum egy külön teremben mutatta be a Petőfi-gyűjteményt.

Forrás:

Adrovitz Anna, Arcpoetica: Petőfi Sándor életében készült képmásai (Budapest, Petőfi Irodalmi Múzeum, 2012), 23.

A Petőfi Társaság 1911-ben közreadta a Petőfi ház történetét és műtárgyait leíró katalógust. Ebben a kiadványban szerepel 182-es szám alatt Petőfi lovasszobra 1852-ből, a következő történet kíséretében: „Ezt a szobrot Herlicska paksi vendéglősnek egy vándorló szobrász adta emlékül, amikor vándorlása közben hozzá betért és néhány napot nála töltött." A Petőfit lóháton ábrázoló kisplasztika nagy valószínűséggel a költő halála után legkorábban készült szobrok köréhez tartozik (Petőfi halála után először 1850-ben Alexy Károly készített büsztöt a költőről). Az ismeretlen mester kissé felfelé néző arccal, nagy hajjal és kis kecskeszakállal ábrázolja Petőfit, felül nyitott ingben. A gyűjteménybe Kéry Gyula gyűjtése nyomán került be, a Herlicska család adományaként.

Forrás:

Kéry Gyula, szerk., A Petőfi-ház története és katalógusa, Petőfi Könyvtár 26 (Budapest: Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat, 1911), 63.

Petőfi 1846. augusztus 30-án este érhetett gyorskocsival Debrecenbe, ahonnan másnap folytathatta útját Szatmárra, ahol a visszaemlékezések szerint politika és irodalom körül folyt a diskurzus a helyi politikusok és a Tízek Társasága tagjai között. Valószínű, hogy egy ilyen vitába torkolló beszélgetés költői lenyomata a vers.

A fólió rektóján Petőfi autográf kísérőlevelét olvashatjuk, melynek címzettje Kovács Pál (1808–1885, győri orvos és író) és benne említi Lisznyai Damó Kálmán (1823–1863) költőt, a Tízek Társaságának tagját.

"Lotz életművét elemzők a húsz ismert János vitéz ábrázolásból méltán emelik ki a friss, eleven, jó megfigyelőkészséget mutató lapokat, a Jancsi búcsúja Iluskától, Bujdosása, A zsiványok között, Felcsap huszárnak címűeket. A XI. énektől következőknél a freskófestő Lotz dagályosabb, ünnepélyes, bécsi iskolázottságához erősen kötődő stílusa dominál, és monumentális hatású ábrázolásokat eredményez. Lotz Petőfi számos munkáját tartotta magához közelállónak: illusztrálta többek között Az apostolt, a Bolond Istókot a Kinn a ménes kezdetű verset, stb. és az ő munkáival jelent meg a kiegyezés körüli években a Petőfi válogatott költeményeit tartalmazó kötet is." E. Csorba Csilla: A halhatatlanság suttogásai - A Petőfi illusztrációk történetéből.

Forrás: E. Csorba Csilla, "A hallhatatlanság suttogásai: A Petőfi illusztrációk történetéből", Magyar Napló 11, 7. sz. (1999): 16-18.

Miután Emich Gusztáv megvásárolta a költőtől összes verseit, minden kötetének ő lett a kiadója vagy bizományosa. Az 1847-es Összes költeményei megjelentetését követően 1848-ban újabb kiadást rendezett sajtó alá, melynek első kötetében az 1842–44 közötti versek, a másodikban pedig a folytatás, az 1846 végéig született alkotások kaptak helyet. Az Életképek az 1848. február 6-i számban már hirdette: „Megjelentek Petőfi összes versei Emich Gusztávnál második igen csinos kétkötetes kiadásban. Áruk: 3 frt.” A kiadásnak három, egymástól némileg különböző szedésváltozatát sikerült azonosítani: a kelendőség miatt Emich háromszor szedette ki a gyűjtemény szövegét. 1850-ben, az osztrák rendőrség által Emich Gusztáv Kígyó utcai üzletében tartott házkutatást követően a kiadói készleteket lefoglalták, csak nagy nehézségek árán kapta vissza a példányokat. A metszeten Barabás Miklós Petőfi-portréja látható.

"Lotz életművét elemzők a húsz ismert János vitéz ábrázolásból méltán emelik ki a friss, eleven, jó megfigyelőkészséget mutató lapokat, a Jancsi búcsúja Iluskától, Bujdosása, A zsiványok között, Felcsap huszárnak címűeket. A XI. énektől következőknél a freskófestő Lotz dagályosabb, ünnepélyes, bécsi iskolázottságához erősen kötődő stílusa dominál, és monumentális hatású ábrázolásokat eredményez. Lotz Petőfi számos munkáját tartotta magához közelállónak: illusztrálta többek között Az apostolt, a Bolond Istókot a Kinn a ménes kezdetű verset, stb. és az ő munkáival jelent meg a kiegyezés körüli években a Petőfi válogatott költeményeit tartalmazó kötet is."

Forrás: E. Csorba Csilla, "A hallhatatlanság suttogásai: A Petőfi illusztrációk történetéből", Magyar Napló 11, 7. sz. (1999): 16-18.

1899 nyarán látványos ünnepségekkel emlékezett az ország Petőfi Sándor halálának 50. évfordulójára. Budapesten és Segesváron, illetve Fehéregyházán is többezer érdeklődő vett részt a rendezvényeken. Erre az alkalomra írta Jókai Mór Apotheosis – Petőfi Sándor halálának félszázados évfordulójára című versét.
Jókai Mórt, Petőfi ifjúkori barátját gyakran kérték fel a költőről szóló különféle emlékezésekre. Sokszor tett eleget e kéréseknek, de magánlevelekben többször kifejtette, hogy „Én már annyit írtam Petőfiről, hogy most igazán kaucsuk emberré kell válnom, hogy ki tudjam kerülni, hogy az egyszer elmondottakat ne ismételjem. Újat írni pedig nehéz dolog. Még a frázisok olajoskorsója sem kifogyhatatlan.” (Endrődi Sándornak, 1897. december 1.)
1899 nyarán a Petőfi Társaság volt a megemlékezések egyik előkészítője. Jókait eredetileg a segesvári rendezvényre kérték fel, de ő idős korára hivatkozva nem vállalta az utazást. A Társaság alelnöke Bartók Lajos volt, neki írta Jókai a Svábhegyről 1899. július 23-án, immár a budapesti ünnepségre vonatkozóan: „Itt küldök egy csomó levelet, amelyben Apotheosist kérnek. A programunkat kérlek igazíttasd ki akképpen, hogy én a Petőfi szobor előtt egy szózatot fogok közrebocsátani, de nem az Apotheosist fogom szavalni. …nem lehetek oly vakmerő, hogy én Petőfi jelenlétében verset deklamáljak, hisz ő kirúgná a fogamat az infámis rossz klapanciákért.”
Jókai hatása a magyar prózára bizonyos értelemben napjainkban is élő, de nem véletlen, hogy nem mint kiváló költőt tartja számon az irodalomtörténet. Ennek az alkalmi versnek a kultusz szempontjából volt és van jelentősége.
A vers nyomdai levonatát több szerkesztőség is megkapta. Ma a PIM Kézirattárában két korrektúrája található. Mindkét példány 1. fólióján Jókai piros tintás rájegyzését olvashatjuk: „Hírlapi közlését csak Julius 30án engedem meg Dr. Jókai Mór” – tehát csak az emlékünnepség napján. Az egyik példány csonka, utolsó fóliója, a befejező három versszak hiányzik, a kézirat előéletéről nem tudunk részleteket. A másik, a V. 4559/279/5/mell. jelzetű teljes példány viszont kalandos utat járt be, megfordult a segesvári ünnepségeken is. A PIM a Petőfi Társaságtól örökölte, annak irattári anyagában található, Jókai fent már említett, Bartók Lajoshoz írott levelének mellékleteként. Az 1. fólióján egy másik rájegyzést is olvashatunk, Rozsnyai Kálmánét: „E. Kovács Gyula hagyatékából, a Petőfi Háznak ajándékozva; 1909. XI. 25. Rozsnyay Kálmán.” E. Kovács Gyula kolozsvári színész volt, aki végül Segesváron elszavalta a Jókai-verset, majd a nagy melegben rosszul lett, és néhány nap múlva elhunyt. Az emlékezések szerint Jókait nagyon bántotta a haláleset, egyik unokahúga, Jókay Jolán évekkel később így emlékezett állítólagos szavaira: „Íme ez a halál nekem volt szánva és én Kovács Gyulát küldtem magam helyett… Istenem, mily szép lett volna ott meghalni, ahol Petőfi elesett, 50 év múlva ott viszontlátni a csatatéren…”
Az erdélyi ünnepségen Bartók Lajos képviselte és szólalt fel a Petőfi Társaság nevében, így valószínűleg ő vitte el a verset E. Kovács Gyulának. Az is elképzelhető, hogy az 1909-es ajándékozás után, immár Budapesten, a Petőfi Társaság anyagában rendezték az emlékezők egymás mellé a levelet és ezt a példány vers-mellékletet.
Jókai, Bartók Lajoshoz írott levelének megfelelően, a budapesti ünnepségek egyik szónoka volt, Petőfi Sándor Duna-parti szobránál mondott beszédet július 30-án. A Budai Nyári Színkörben (Fővárosi Nyári Színház) pedig Jókai leendő második felesége, Nagy Bella szavalta el az Apotheosist.

A Térey Mária emlékkönyvébe írott vers később Emléksorok Petőfitől, Emléksorok T. M. kisasszonynak, T. M. kisasszony emlékkönyvébe címeken jelent meg. Petőfi 1846. szeptember 19-én, amikor először járt Erdődön, maga említette, hogy nem folytatja útját Erdélybe, hanem „Szathmáron fog a Restauratióig maradni”. (Szendrey Júlia levele Térey Máriának, Erdőd, 1846. szeptember 22.). A költő október 21-én valóban Nagykárolyban tartózkodott, ahol számára váratlanul, Téreyéknél, Júliával találkozott. Petőfi úgy vélte, Térey Mari szervezte meg a találkozást, erre utal a vers talányos hangneme és a „neked köszönhetem” szófordulat.

Petőfi Sándor és Szendrey Júlia 1847. szeptember 8-ra kitűzött esküvőjéig nem sok idő volt már hátra, hogy Petőfi rendezze anyagi helyzetét, és fel tudja mutatni, képes majd eltartani jövendőbelijét. Magasabb honoráriumot kért például Kovács Páltól, a győri Hazánk, illetve Jókaitól az Életképek szerkesztőitől, és ezért kezdte meg a tárgyalásokat Emich Gusztávval (1814–1869) egy újabb gyűjteményes kiadás ügyében. Hetekig tartó alkudozás eredményeként született meg az itt látható szerződés szövege, mely szerint: – Petőfi örökre eladja az előző kötetében megjelent költeményeinek kiadási jogát, – Emich fizet ezért a költőnek 1500 pengő forintot három részletben, – a költő az ezután írandó költeményeit tartozik összegyűjteni – mindaddig míg 35 ívnyi vers össze nem gyűlik – és a kiadónak megjelentetésre átadni 2000 pengő forintért. A megállapodás Emich Gusztáv és Petőfi Sándor aláírásával és monogramos vörös viaszpecsétjével zárul. A továbbiakban a részletkifizetések teljesítése és ennek elismerése sorakozik, az utolsó hét pénzfelvételt Petőfi Sándorné igazolta 1850-ben és 1851-ben. A szerződés végén apja nevében ifjabb Emich Gusztáv hitelesítette aláírásával a Petőfi-szerződést, a Petőfi-verskiadási jogokat átruházták az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt.-re, melyet maga Emich Gusztáv alapított 1868-ban, de a kiadó munkájában már csak részvényesként vett rész. A Petőfi kézírásával írott szerződést az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt. ajándékozta a Petőfi Társaságnak. A szerződésnek készült egy másik példánya is Emich Gusztáv kézírásával, ez Petőfi tulajdonában volt, hagyatéka részeként a Nemzeti Múzeum, azaz az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárába került.

Petőfi a katonaságtól megválva, 1841. február 28. után Pápára, majd Pozsonyba ment. Homályos tervei voltak a jövőjét illetően: „habozó lélekkel ez útjában is kereste az alkalmat, hogy valami szini társaságba jusson.” (Orlai Petrich Soma: Adatok Petőfi életéhez, Budapesti Szemle, 1879, 336.) Ugyanekkor titokban füzetekbe gyűjtötte és átdolgozta verseit. Vonzotta a pozsonyi baráti kör, ahol nagy szeretettel fogadták: nem lehet pontosan tudni, kinél lakott ekkor, valószínűleg felváltva hol ennél, hol annál, többek között Török Gyula, hajdani aszódi osztálytársánál. A kétsoros vers valamilyen diákmulatság alkalmával íródott, ellenszolgáltatásképp a vendéglátásért, erről vall az írás elkapkodott, rendetlen vonalvezetése. A versben a visszaható szenvedő igék tréfás szándékkal, játékosan jelennek meg. Középen ragasztott, sérült, világoszöld album lapján. Az emlékalbum-lapocskákat könyvkötők metszették rendelésre, az összegyűlt lapokat díszes, erre a célra, méretre készített dobozkákban lehetett gyűjteni. A kéziratot Török Gyula 1884-ben adományozta a Petőfi Társaságnak.

Kovács Pál (1808–1885) győri orvos és író, 1847-ben átvette a győri Vaterland című lapot, melyet Hazánk címmel magyar lapként jelentetett meg 1848 nyaráig. Petőfi az Úti levelek Kerényi Frigyeshez első nyolc darabját a Hazánknak küldte el. A szórakoztató, érzékletes, dinamikus útleírásokat 1847 augusztusától tervezte közölni a szerkesztő, de előbb meg akart állapodni Petőfivel, hogy – a sértődést elkerülendő – néhány költőtársára tett gúnyolódó megjegyzését valahogy semlegesítsék. Petőfi ebben a levelében hozzájárult ahhoz, hogy Kovács azonosíthatatlanra változtassa a neveket, cserébe azonban nem engedett a járandóságából. Végül Császár Ferencből egyszer „egy magát költőnek tartó úriember”, másszor „Cs… F…” lett. Természetesen az utóbbi suta megoldásban az érintett magára ismert, megneheztelt Petőfire és barátjára, Kovács Pálra is. A címzés és boríték nélküli levél Kovács Pál örököseitől ajándékként került, Endrődi Sándor közvetítésével a Petőfi Házba.

A címzettek a költő kunszentmiklósi barátai, a helyi ifjúság. A verzón „Horváth László” feliratú bélyegző és Horváth aláírású, tintaírású hitelesítő sorok találhatók. A kéziratot 1959-ben szerezte intézményünk Szalay József (1870–1937) szegedi rendőrkapitány, neves könyv- és kéziratgyűjtő, a Dugonics Társaság egykori elnöke gyűjteményéből.

Kovács Pál (1808–1885) győri orvos és író, 1847-ben átvette a győri Vaterland című lapot, melyet Hazánk címen magyar lapként jelentetett meg 1848 nyaráig. A levél Szendrey Júlia naplójának a Hazánkban való közlésével kapcsolatos.