Emich a szabadságharc leverése után tervbe vette Petőfi teljes költői életművének kiadását. Korábban 1846-ig tette közzé a cenzúra által is engedélyezett műveket, ezúttal viszont az 1847 és 1849 közötti, javarészt publikálatlan műveket készült kinyomtatni. Miután Szendrey Júlia átadta Petőfi hátrahagyott műveit, Emich 1850 nyarán hozzálátott a kötet nyomdai munkálataihoz, melyet nagy gonddal végzett, igyekezvén a cenzúra előírásainak is megfelelni. Noha Emich kihagyatta vagy megrövidítette a forradalmi verseket, a nagy érdeklődéssel várt kiadványt elkobozták a hatóságok, majd bezúzták a még bekötetlen íveket. Néhány példányt – melyet utólag kötöttek be – sikerült megmenteni. Múzeumunk az egyetlen teljes, címlappal ellátott, egybekötött variánst őrzi. A szintén ritkaságnak számító kétkötetes változatból is birtoklunk egyet. Az itt látható Újabb költemények megmentett példányának íveit egy nyomdász az inge alatt csempészte ki a Kígyó utcai üzletből, amit maga Emich rejtett el és őrzött meg. A kiadó ex librise látható ezen a példányon.

A kanál a forradalom első magyar pénzéből, egy ezüsthúszasból készült. Petőfi egyenesen a pénzverőből hozta ajándékba ezt az első veretű ezüstpénzt Arany Jánosnak. Arany 1848-ban kétszer tartózkodott hosszasabban Pesten: május 16–21-ig és augusztus–szeptember folyamán (Petőfi Összes Művei, VII. 325.), valamelyik alkalommal kaphatta az ezüsthúszast. „Laci, te meg ne pityeregj aztán, ha eljön apád, lásd, Julcsa nem sír, hiszen nem lesz itt apátoknak semmi baja, legfölebb a pénzét lopják ki a zsebéből, ez megesik az ollyan ostoba falusi emberen. Azért, öcsém Jankó, sok pénzt ne hozz magaddal, beéred egy pár száz pengővel. Isten megáldjon!” (Petőfi levele Arany Jánosnak, Pest, 1848. febr. 10.) Arany Lászlóné ajándékozta a Petőfi Társaság ereklyetárának. Az adományozást 1900. február 18-án rögzíti a Petőfi Társaság jegyzőkönyve. (A Petőfi Társaság zárt, ünnepi és közgyűlési jegyzőkönyvei, Budapest, 1899. december. 10. – 1944. február 13. és 1948. március 4., PIM Kt., I. V. 4559/327/1–281.) A Vasárnapi Újság 1899. december 24-i száma Petőfi- és Arany-ereklyék címmel tudósított az adományozásról. Három ilyen kiskanala volt Aranynak, melyből Arany Lászlóné egyet a Petőfi Társaságnak, egyet a Kisfaludy Társaságnak és egyet a nagyszalontai Arany János Emlékmúzeumnak ajándékozott.

„Kecskebőrből, 3 részből, belől a két szélső részen gyöngyhímzés virágokból, irónnal és a felírással: Talpra Magyar versért. Pest 1848 Petőfi Sándornak. Felesége hímzése.” (Az Ernst Lajos Magyar Történeti Gyűjteménye, Bp., 1932, 118. o. 9. tétel)

Szendrey Júlia a bőr pénztárcát férjének, Petőfi Sándornak adta emlékül. Ez egy kecskebőrből készült tipikus biedermeier emléktárgy, selyemmel bélelt és gyöngyhímzéssel díszített. Egyik oldalon pufók, meztelen puttó repül kezében virágcsokorral, alatta az alábbi felirat olvasható: "Petőfi Sándornak Pest 1848. Másik oldalán gyöngyből hímzett babérágak és nemzeti színű szalag látható."

„Mi kéj, igy kóborolni / Hegyen és völgyön túl, / Mi kéj! mint dagad keblem! / S erszényem mint lapúl!” (Petőfi Sándor: Ez már aztán az élet!)

„Lesz idő, s tán nem sokára, / A mikor a magyarúl / Éneklő fiúk markába / Bankóteljes tárca húll.”) (Petőfi Sándor: Úti jegyzetek)

A költő első önálló kötete több sikertelen kiadói próbálkozás után 1844-ben jelent meg Vörösmarty Mihály és a Nemzeti Kör támogatásával. A kéziratot egy háromtagú bizottság (Vörösmarty, Szigligeti Ede, Vachott Sándor) hagyta jóvá kisebb változtatásokkal. Feltehetően júliusban került nyomdába az eredetileg tervezettnél két ívvel nagyobb terjedelemben, és novemberben jelent meg.

Petőfit már 1839 óta foglalkoztatta versei kötetben való kiadása, egybemásolt költeményeinek több füzete ismert. Ilyen volt az egyik barátjának ajándékozott, 1839 és 1841 között keletkezett, tizenhét művet tartalmazó Lant versei, amelynek kiadásával hiába próbálkozott Pozsonyban. A közelmúltban előkerült egy 1843-ban összeállított Ibolyák című gyűjtemény, mely hat vers mellett két rövid novellát is tartalmaz.

Petőfi 1844-ben újabb versesfüzetet állított össze kiadás céljával, melyre a XI. úti levél Kerényi Frigyeshez című írásában így emlékezett: „Debrecenből utaztam Pestre, 1844-ben, februáriusban, kopott ruhában, gyalog, egypár huszassal és egy kötet verssel. E kötet versben volt minden reményem…” Petőfit az Athenaeum szerkesztője, Vörösmarty Mihály és a Nemzeti Kör támogatta. A költő 60 pengőforint kölcsönt kapott Tóth Gáspár szabómestertől, amelyre a teljes választmány kezességet vállalt. Ezt az összeget Petőfi egy év múltán vissza is fizette. A kéziratot véleményező háromtagú bizottság tanácsára tizenöt verset – főképp bordalokat – elhagyott az eredeti kéziratból, melyről Irtóztató csalódás című költeményében emlékezett meg. A költő szüleinél, Dunavecsén és Pesten is dolgozott kéziratán, kiegészítve az 1844 márciusa óta írt verseivel. A nyomtatott kötet százkilenc költeményéből ötvenöt még kiadatlan volt, a többi folyóiratban, almanachban vagy naptárban már megjelent. 1842-ből tizenhárom, 1843-ból harminckettő, 1844-ből hatvannégy szöveget tartott méltónak Petőfi a kötetbe beválogatni, valamennyi zsengéjét mellőzte.

A köteten belül a három verscsoport – a romantikus személyiség vallomásversei, a zsánerképek és helyzetdalok, valamint a népdalok – körülbelül egyharmados arányt mutatnak; a két utóbbi műfaj túlsúlya miatt a kritikusok és az olvasók az irodalmi népiességet megvalósító eseményként fogadták a könyvet.

A kötet a Petőfi Társaság gyűjteményének részét képezte.

Petőfi 1847 júliusában, felsőmagyarországi útja során meglátogatta Kazinczy Gábort (1818–1864, író, műfordító, országgyűlési képviselő, az MTA és a Kisfaludy Társaság tagja) Sátoraljaújhelyen, s együtt látogattak el Széphalomra. A XII. úti levél (Ungvár, 1847. július 11.) szerint: „Sáros-Patakról tegnap reggel Ujhelybe rándultam Kazinczy Gábor barátomhoz, s a napot nála s vele töltém, millyen pompásan? ezt csak az képzelheti, ki Kazinczyt ismeri. […] Ujhelytől fél órányira éjszak felé esik Széphalom. Kazinczy Ferenc egykori lakása. Nevét megérdemli, mert festői szépségű táj. Különben pedig szent hely, szent az öreg miatt, kinek ott van háza és sírhalma. Kötelessége volna minden emelkedettebb lelkű magyarnak életében legalább egyszer oda zarándokolnia, mint a mohamedánnak Mekkába. És még is jobb, ha nem mentek oda, mert nagyon erőslelkűeknek kell lennetek, hogy azon sírhalomnál meg ne esküdjetek, miszerint a hazáért soha de soha egy lépést is tenni nem fogtok. Én voltam ott, láttam a pusztulás és feledés legszívszaggattóbb, legelkeserítőbb képét, és letérdeltem a sírra és már fölemeltem kezemet, hogy megesküdjem… ekkor szerencsémre vagy szerencsétlenségemre megfogott jó vagy rossz angyalom, és elvezetett onnan, minekelőtte kimondtam volna az esküt.”

50 x 20 cm méretű, 2 összefüggő zöldes fólió 1–3. lapján, mottóval. A 4. fólión a Dal a pipáról és más egyébről című vers olvasható.
A kézirat Császár Ferenc hagyatékából, az Aradi Vészlapok című jótékony célú album szerkesztési irataival került elő. Ez a hagyaték, mely 1956-ban Császár Margittól vétel útján került a PIM Kézirattárába, nyolc Petőfi-verset tartalmazott.
Petőfi 1844 koratavaszán felkereste Császár Ferencet mint az Aradi Vészlapok szerkesztőjét néhány versével, köztük a Vándorélettel, hogy közlésre ajánlja őket. A Vándorélet című vers (és a vele egy kéziratra írt Dal a pipáról és más egyébről című mű) március vége, április eleje felé keletkezhetett, mert ez az album egyik mellékletéhez készült, verses illusztrációként, mely feladatra feltehetően a szerkesztő kérte fel a költőt, s első jelentkezésekor adhatta oda neki Barabás Miklós a kiadvány számára felajánlott egyik festményét reprodukáló rajzát. Barabást Császár kérhette fel az albumhoz való hozzájárulásra. Barabás a rajzot gyorsan elkészítette, Petőfi már ennek alapján dolgozott. Az eredeti kép, melyről a rajz készült, az Egy utazó cigány család Erdélyben (1843) című olajfestmény volt. A kép első és egyetlen reprodukciója az a rajz, melyet Barabás az Aradi Vészlapok számára készített. Ez nem maradt fenn, csak a kiadványban megjelent metszet őrizte meg.
Az almanachban a metszet és a hozzá tartozó költemény címe azonos. Kérdés, hogy a rajz és a verses illusztráció összetartozását jelző közös cím kitől származott: Barabás adta-e a beküldött rajzának, vagy a szerkesztő leleménye volt, vagy a költő adott versének önálló címet, ami aztán a metszet alá került. Ez utóbbi a legvalószínűbb: Petőfi mindvégig sajátjaként kezelte a címet, a kiadásokban is megtartotta. Petőfi versének alcíme Petőfi összes költeményeinek első kiadásában Barabás rajzához volt.
Petőfi egy helyen javította a vers szövegét: az 58. sorban a „farba rugnak” kifejezést „elfelednek” szóval helyettesítette.
A vershez Petőfi Szigligetitől választott mottót, így jelent meg az Aradi Vészlapokban, a későbbi közlésekből ez azonban elmaradt.
Petőfi tehát felkérésre, Babarás Miklós rajza nyomán írta a költeményt, s amit hozzátett, azt saját emlékeiből merítette. Olvasmányélményeknek ezért a vers létrejöttében nem lehetett számottevő szerepe.

Petőfi Sándor feleségével, Szendrey Júliával és hét hónapos Zoltán fiával 1849 júliusában Mezőberényben vendégeskedett másod-unokatestvérénél Orlai Petrics Sománál. A költő ott-tartózkodása során sokat időzött fiatalkori ismerősénél Bonyhay Benjáminnál, ahol a diskurálás mellett elpipázgatott, újságot olvasott. Mindehhez házigazdájának 18. századból való, népi faragású székét használta. Közben Orlai, élve az alkalommal, megörökítette Petőfit, mint, ahogy tette ezt korábban többször, de ezúttal a költő kifejezett kérésére kedvenc mezőberényi gondolkodó székében festette le. Így született meg Petőfi Sándor utolsó élet utáni portréja, hiszen a költő innét Erdélybe indult, ahonnét nem tért vissza. A festmény két verzióban és több példányban ismert. A kompozíció népszerűségéről tanúskodik ez az úgynevezett csizmás változatról készült másolat. Érdekessége a falon látható alföldi tájkép, ami Petőfi Sándor költészetére utal. Továbbá rejthet egy „kép a képben” játékot is, mivel ismeretes, hogy Petőfiék pesti otthonát is díszítette egy Orlai ecsetjétől származó, a magyar pusztát ábrázoló festmény, mely talán az itt látható párdarabja lehetett.

Forrás: Keserű Katalin, Orlai Petrics Soma (Budapest, Képzőművészeti Kiadó, 1984), 19-22.

"Lotz életművét elemzők a húsz ismert János vitéz ábrázolásból méltán emelik ki a friss, eleven, jó megfigyelőkészséget mutató lapokat, a Jancsi búcsúja Iluskától, Bujdosása, A zsiványok között, Felcsap huszárnak címűeket. A XI. énektől következőknél a freskófestő Lotz dagályosabb, ünnepélyes, bécsi iskolázottságához erősen kötődő stílusa dominál, és monumentális hatású ábrázolásokat eredményez. Lotz Petőfi számos munkáját tartotta magához közelállónak: illusztrálta többek között Az apostolt, a Bolond Istókot a Kinn a ménes kezdetű verset, stb. és az ő munkáival jelent meg a kiegyezés körüli években a Petőfi válogatott költeményeit tartalmazó kötet is."

Forrás: E. Csorba Csilla, "A hallhatatlanság suttogásai: A Petőfi illusztrációk történetéből", Magyar Napló 11, 7. sz. (1999): 16-18.

Orlai rajzban és festményen is megörökítette Petőfi Sándor szüleit. „Van-e a világon az én anyámnál jobb anya?” – kérdezte közös 1842-es dunavecsei nyaralásukon a költő Orlaitól. A szülőkről készített portrék későbbiek, de a festőnek 1879-ben a Budapesti Szemle hasábjain közölt, ehhez a látogatáshoz kötődő emlékeivel egyeznek: „arcuk is, melyen a rosszra fordult viszonyok szülte mély fájdalom nyomai voltak láthatók, részvétre gerjesztő volt. Különösen anyjának szelíd arcán volt ez észrevehető, kinek még mosolyában is bizonyos keserű vonás vegyült.”

Forrás:

Keserü Katalin, Orlai Petrics Soma (Budapest: Képzőművészeti Kiadó, 1984), 22.

„Szólj üdvességemnek / Megváltó keresztje! / Nem nyílik meg ajkad? / Semmit sem felelsz- e?— / Oh, mikép felelnél, / Hiszen néma nyelvvel... / Kiterítve... holtan... / Koporsóban fekszel!” (Petőfi Sándor:Elmondom, mit eddig...1845)

Az ereklyetartóban üveg alatt nyersselyem alapon 9 ovális, világosbarna, fényes levél látható. A Petőfi Társaság által készített ereklyetartó kerek rézkeretének peremén préselt technikájú, stilizált virágmintás díszítés fut körbe. A keret tetején az odaforrasztott dísz két, szalaggal összefogott, olajágat formáz, virágfüzérrel. A keret hátoldalán, alul kis rézlapocska rögzíti a kivehető réz hátlapot.

A jó állapotú, 2000-ben restaurált  festményt Ernst Lajos, a Petőfi-vonatkozású tárgyak és műalkotások szenvedélyes gyűjtője publikálta 1922-ben. Tanulmányában leírja, hogy a képet Pesten vásárolta egy ügynöktől, aki elmondása szerint egy tanítótól vette korábban. A festmény hitelességét a hátoldalán olvasható feliratra - Alexander Petrovics 1834 - alapozta, nem teljesen jogtalanul. A költő 1834-ben valóban Pesten járt iskolába: az evangélikus, majd a piarista gimnáziumban folytatta tanulmányait. Társai közül kitűnt szép kézírásával és rajzkészségével, ennek kézzelfogható bizonyítéka első fennmaradt, két évvel későbbi rajza, amely gyakorlott, sőt tehetséges kézre utal. Ahogy aszódi tanára írta róla: "...írt és rajzolt minden társai közt legjobban, s ő egyedül, ki a közös szépírási mutatványok szólapját csinos koszorúval díszítheté". Ernst ezért feltételezi, hogy esetleg valamelyik pesti rajztanára festhette le a fiatal fiút. A képet más, értékes és hiteles Petőfi-vonatkozású tárggyal együtt 1909-ben, a Petőfi Ház megnyitásakor felajánlotta a múzeumnak, azonban mivel feltételeit a Petőfi Társaság elutasította, az 1912-ben megnyitott Ernst Múzeum egy külön teremben mutatta be a Petőfi-gyűjteményt.

Forrás:

Adrovitz Anna, Arcpoetica: Petőfi Sándor életében készült képmásai (Budapest, Petőfi Irodalmi Múzeum, 2012), 23.

A versek ihletője Mednyánszky Berta (1823–1902), Mednyánszky Jánosnak, a gödöllői Grassalkovich-uradalom inspektorának lánya. Petőfi két vagy három találkozás után levélben megkérte Berta kezét, ám a lány levelében elutasította a közeledést. Mednyánszky Berta végül Sándor Lajos fölbirtokos felesége lett. A második vers kezdő sora később: Elnémult a fergeteg süvöltő… A rektón „Petőfi-Társaság 1876” feliratú körbélyegzővel.

"Lotz életművét elemzők a húsz ismert János vitéz ábrázolásból méltán emelik ki a friss, eleven, jó megfigyelőkészséget mutató lapokat, a Jancsi búcsúja Iluskától, Bujdosása, A zsiványok között, Felcsap huszárnak címűeket. A XI. énektől következőknél a freskófestő Lotz dagályosabb, ünnepélyes, bécsi iskolázottságához erősen kötődő stílusa dominál, és monumentális hatású ábrázolásokat eredményez. Lotz Petőfi számos munkáját tartotta magához közelállónak: illusztrálta többek között Az apostolt, a Bolond Istókot a Kinn a ménes kezdetű verset, stb. és az ő munkáival jelent meg a kiegyezés körüli években a Petőfi válogatott költeményeit tartalmazó kötet is."

Forrás: E. Csorba Csilla, "A hallhatatlanság suttogásai: A Petőfi illusztrációk történetéből", Magyar Napló 11, 7. sz. (1999): 16-18.

A Petőfi-költemények első összkiadását az Emich Gusztáv kiadóvállalatából 1868-ban részvénytársasággá alakult Athenaeum valósította meg. A nagy formátumú, egykötetes, képes díszkiadást az 1870-es évek elején hazánk legkiválóbb grafikusművészei, köztük Lotz Károly és Székely Bertalan illusztrálták, a szövegek összegyűjtésével és elrendezésével Greguss Ágost egyetemi tanárt, esztétát bízták meg. 1869-ben elhunyt id. Emich Gusztáv, az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt. alapítója, ekkor választották igazgatósági taggá Greguss Ágostot, aki ráadásul Petőfi személyes ismerőse volt. Petőfi 1845-ben, mint költő¬társához, verset írt, 1847-ben azonban, az összes költemények bírálata miatt már durván támadta. Greguss több éves munkával szerkesztette a kötetet, egybevonva az Összes költemények és az Újabb költemények anyagát. Fölvette az utóbbiak közül politikai okok miatt addig kimaradt darabok zömét, másoknak megcsonkított szövegét kiegészítette, összegyűjtötte a zsengéket, a töredékeket is, s „Toldalék”-ként a kötet végére illesztette. Ide olvasztotta be a Gyulai Pál által szerkesztett, s 1863-ban a Pfeifer kiadónál megjelent Petőfi Sándor vegyes művei I–III. versanyagát is, A helység kalapácsa kivételével, amely a „Nagyobb költemények” közé, a törzsanyagba került. Több forradalmi darabot azonban még mindig nem tartott kiadhatónak. A cím, Petőfi Sándor költeményei is kerülte az összes jelzőt. A kötet 65 illusztrációt tartalmazott, a költő portréját Jankó János rajzolta meg. Az aláírás nélküli rövid előszót Gyulai szövegezte. A díszkiadás később több alakváltozáson ment át, több színvariánsú kötéstáblával is megjelent – jelentős sikert aratva a közönség körében.

Petőfi műveinek első, gyűjteményes kiadása 1847. március 15-én jelent meg, és 3000 példányban fogyott el. A nagy siker hatására Emich Gusztáv 1500 pengőért megvásárolta az összes művek kiadásának mindenkori jogát, s 1848 februárjában sajtó alá került, kiegészülve az 1846 végéig született művekkel, az Összes költemények. A kötet vörös vászonkötést kapott, a fedélen, fedélháton és a gerincen díszes aranyozott dombornyomással, keretezéssel, színes pávatollas metszéssel. A metszeten Barabás Miklós Petőfi-portréja látható.

Az első kötetben, az utólag beragasztott kötéstábla verzóján olvasható Petőfi dedikációja: „Bankós Károlynak barátilag Petőfi Sándor”. A még jurátus Bankóst a költő Pesten ismerte meg, de gyakran meglátogatta Kunszentmiklóson is. Egyik ilyen látogatása alkalmával írta Búcsu Kunszentmiklóstól című versét.

A kötet a Petőfi Társaság gyűjteményének részét képezte.

A szatmári útjáról Pestre visszatért költő sok változást tapasztalt a politikai életben. 1846 november során megalakult a Konzervatív Párt, válaszul az ellenzéki politikusok – erőik koncentrálására törekedve – Ellenzéki Kör néven összevonták a Nemzeti- és a Pesti Kört. Az Ellenzéki Kör egyik alelnöke Vörösmarty Mihály lett, aki a politikai helyzetet átlátva, taktikai okok miatt lebeszélte Petőfit a szuggesztív, elkeseredett hangú vers közléséről. A költemény Petőfi halálának ötvenedik évfordulóján, 1899-ben jelent meg először a Budapesti Napló hasábjain. Ez a kézirat Egressy Gábor szavalókönyvéből származik. A kivágott lap előtti 78. oldalra Egressy a következőket jegyezte fel: „Innét Fáy András számára kivágtam egy versét Petőfi Sándornak, az ő saját kéziratát: Haza tértem [!] és letettem / A vándorbotot kezembül.” A kézirat 1899-ben került a Petőfi Társaság elnökéhez, Bartók Lajoshoz, ugyanis Fáy Kalap [ma Irányi] utcai házának bontásakor egy pallér megtalálta egy befalazott ablakban. A vers Bartók hagyatékából 1902 után került a Petőfi Társaság gyűjteményébe.