Az arckép hitelességéről megoszlik a kutatók véleménye. Többen megkérdőjelezik, hogy a portré Petőfit ábrázolja. Ha valóban Petőfi volt a kép modellje, akkor életpályájának adatai szerint a mű készülése az 1841-1844 közötti időszakra tehető. Ekkor Petőfi több vándorszínész társulatban is működött, bejárva a Dunántúlt, Kecskemét, Debrecen környékét egészen Erdélyig. Személyes és művészi útkeresésének ezen éveiben hol az iskolai tanulmányok folytatását, hol a színészi, hol pedig a költői hivatást tekintette céljának. 1842-ben egyfajta önmeghatározásként így szignálta barátjának címzett levelét: „igaz barátod / (jelenleg) Petrovics Sándor tanuló / (hajdan) Rónai színész / (jövőben) Sió színész és literátor." (Levele Szeberényi Lajoshoz, Pápa, 1842. július 7.) A kép kidolgozása kevéssé képzett művészt sejtet. Lehet, hogy alkotója jó rajzkészségű, amatőr díszletfestő-színész volt, aki az 1840-es évek kisebb társulatainak gyakorlata szerint az előadások háttereit, kellékeit is megfestette. Bár ez az egyetlen fennmaradt portré a költő vándoréveiből, ismerjük két elveszett Petőfi-ábrázolás leírását is, melyeket a közeli jó barátok, Orlai Petrics Soma és Jókai Mór készítettek. Orlai színészi gallérköpönyegében festette le Petőfit, míg az akkoriban festőnek készülő Jókai 1843-ban, Kecskeméten egy kisméretű olajképet készített róla. A miniatűr a jelmezként és hétköznap egyaránt viselt violaszínű frakkjában ábrázolta Petőfit.

Adrovitz Anna, Arcpoetica: Petőfi Sándor életében készült képmásai (Budapest: Petőfi Irodalmi Múzeum, 2012), 27-28.

Szamossy Elek portréja a mindenkori magyar nemzeti költő szerepét érzékelteti. A kép Petőfit elsősorban a nemzeti szerepköre felől láttatja. Egyik központi eleme a kezében tartott lant, az antik zeneszerszám – a görög lyra –, amely az ábrázoltat egyértelműen költőként, kiválasztott művészként azonosítja. A lant itt vizuális toposz, mely Petőfi verseiben sokszor megjelenik, s egyértelműen a sors által kiválasztott művész attribútuma. A festményen a falat befutó borostyán egyszerre az elmúlás és az örök költői dicsőség jelképe, e szimbolikát erősíti az iratcsomó is az előtérben. A kép történeti jelentőségét egyrészt az adja, hogy Jókai Mór birtokában volt, másrészt pedig az, hogy alkotója katonafestő, aki a költőt életében láthatta, hiszen a szabadságharc idején ő is Bem táborában harcolt.

A grafikán Petőfit félprofilban, begombolt sötét atillában és fehér ingben ábrázolta a művész, a mai néző számára ez már az ismerős Petőfi-öltözet. Fontos azonban felhívni a figyelmet arra, hogy ez a viselet nem felelt meg teljes egészében a korabeli társasági konvencióknak. A nyakkendő nélküli csupasz nyak, a begombolt ing és a kihajtott inggallér, melyek ezen a mellképen jelennek meg először, a továbbiakban nem csak Petőfi hétköznapi öltözetét fogják  jelenteni, hanem költői megjelenésének is jellemző "védjegyévé" válnak. Ezzel a kérlelhetetlen republikanizmusát, politikai radikalizmusát hangsúlyozó gesztussal példaképeit, a francia jakobinusokat, az angol és német romantikusokat - Byront és Schellyt - követte. A kihajtott ingnyak viselete annak az embernek a tudatos választása, aki otthonának falát a francia forradalmárok Párizsból rendelt portréival borította be, és a rajz születése táján írta A nép című vers kemény hangú, szállóigévé vált sorait: "Haza csak ott van, hol jog is van, / S a népnek nincs joga."

Az itt látható grafika egyike a Barabás Miklós tusrajza nyomán, Tyroler József által készített metszeteknek, mely Petőfi Sándor összes költeményének első kiadásában jelent meg 1847-ben.

Forrás:

Adrovitz Anna, Arcpoetica: Petőfi Sándor életében készült képmásai (Budapest: Petőfi Irodalmi Múzeum, 2012), 49-50.

Petőfi Sándor feltételezett utazóládája. Orlai Petrics Soma Petőfi Debrecenben (1857) című képén (PIM Művészeti Tár, 57.458.1.), illetve a kép vázlatán (57.301.1.) a Petőfi Irodalmi Múzeumban őrzött tárgyhoz hasonló látszik. (Ez a tény nem erősíti meg a láda hitelességét, hiszen Orlai nem látta a költőt ebben az időszakban.) Elképzelhető, hogy éppen e kép ösztönözte a múzeumot a tárgy megvásárlására. „Nem veszed tán rósz névén, ha elhagyom az önözést. Én ollyan ember vagyok, hogy, a melly házba bemegyek, szeretem magamat hanyatt vágni a ládán...” (Petőfi levele Arany Jánosnak, Pest, 1847. febr. 23.)

A láda téglatest alakú, fedele enyhén domború, fából készült. Fölső részét hátul három bőrdarab rögzíti az alsó rész pereméhez. Kívül a ládát eredetileg viaszosvászon borította. A restaurálás során az eredeti darabokat zsákvászonra dolgozták rá. A textilborítást az éleken, peremeken három, a ládán keresztbefutó, szegecselt vaspánt rögzíti. A ládán kétoldalt egy-egy vasfogó van. Elöl, jobboldalt egy kulccsal zárható vaszárat szereltek fel.

Térey Mari (?–1857) Térey Gábornak, a Károlyi-uradalmak nagykárolyi jószágigazgatójának lánya, Szendrey Júliának – aki Szendrey Ignác, a Károlyi-uradalmak erdődi jószágigazgatójának leánya – bizalmas barátnője volt. A levél lényeges mondandója Petőfi sértődött üdvözlete Júlia boldog házasságához. Ez idő tájt juthatott el ugyanis hozzá a gazdag Uray Endre neve, aki kérőként bírta Júlia szüleinek pártfogását. A levélben említett, mellékelt könyv a Petőfi Sándor összes költeményei, ami március 15-én került ki a nyomdából. A postai feladásnál biztosabb megoldásnak tűnt, hogy a levelet és a könyvet a pesti Károlyi-palota – ma a Petőfi Irodalmi Múzeumnak otthont adó – épületébe vigye el Petőfi, ahol rendszeres időközönként vitték-hozták az összegyűlt postát a Károlyi-uradalmak központjaiba és vissza. A kézbesítés e módját Bártfay Lászlónak, Károlyi György titkárának és központi ügyészének köszönhették az irodalmi élet szereplői, Kölcsey Ferenc egy 1827-es Szemere Pálnak írott levelében egyenesen „Bártfay’ postájá”-nak nevezi a lehetőséget. A levél Kováts Eduárd, Térey Mária férjének ajándékaként került a Petőfi Társasághoz 1883-ban. A mellékelt könyv az Országos Széchényi Könyvtár Petőfi-könyvtárában található.

A jó állapotú, 2000-ben restaurált  festményt Ernst Lajos, a Petőfi-vonatkozású tárgyak és műalkotások szenvedélyes gyűjtője publikálta 1922-ben. Tanulmányában leírja, hogy a képet Pesten vásárolta egy ügynöktől, aki elmondása szerint egy tanítótól vette korábban. A festmény hitelességét a hátoldalán olvasható feliratra - Alexander Petrovics 1834 - alapozta, nem teljesen jogtalanul. A költő 1834-ben valóban Pesten járt iskolába: az evangélikus, majd a piarista gimnáziumban folytatta tanulmányait. Társai közül kitűnt szép kézírásával és rajzkészségével, ennek kézzelfogható bizonyítéka első fennmaradt, két évvel későbbi rajza, amely gyakorlott, sőt tehetséges kézre utal. Ahogy aszódi tanára írta róla: "...írt és rajzolt minden társai közt legjobban, s ő egyedül, ki a közös szépírási mutatványok szólapját csinos koszorúval díszítheté". Ernst ezért feltételezi, hogy esetleg valamelyik pesti rajztanára festhette le a fiatal fiút. A képet más, értékes és hiteles Petőfi-vonatkozású tárggyal együtt 1909-ben, a Petőfi Ház megnyitásakor felajánlotta a múzeumnak, azonban mivel feltételeit a Petőfi Társaság elutasította, az 1912-ben megnyitott Ernst Múzeum egy külön teremben mutatta be a Petőfi-gyűjteményt.

Forrás:

Adrovitz Anna, Arcpoetica: Petőfi Sándor életében készült képmásai (Budapest, Petőfi Irodalmi Múzeum, 2012), 23.

Petőfi Sándor aléltan, égre emelt tekintettel, mellén vérző sebbel csatamezőn pihen, mellette törött kard, jobbját a föld felett tartja, s a porban ott a vérével írott szó: HAZÁM. Mindannyiunk előtt ismert Madarász Viktor fentiekben leírt olajképe, amely a magyar heroizáló romantikus történelmi festészet egyik jellegzetes darabja, kevesen tudják azonban, hogy a jórészt olajnyomatairól képzeletünkben élő kép a Petőfi Irodalmi Múzeum Művészeti Tárában található. Az 1875-ben készült nagyméretű, reprezentatív festmény a művész családjának letétjeként került 1926-ban a Petőfi Társasághoz, a Petőfi Házban elhelyezett gyűjteménybe, majd annak jogutódjához, a Petőfi Irodalmi Múzeumhoz.

Forrás: Kovács Ida - Benkő Andrea, "A Művészeti Tár és a Relikviagyűjtemény", in A Petőfi Irodalmi Múzeum évtizedei, szerk. Botka Ferenc (Budapest: Petőfi Irodalmi Múzeum, 2000), 181.

Az 1844-ben Pestre érkező Petőfi Sándort munkaadója – a Pesti Divatlap főszerkesztője – Vahot Imre vitte el Barabáshoz 1845-ben, s rendelte meg tőle a költő első, nyilvánosságnak szánt arcképét. Az újság hátsó borítéklapján három alkalommal (június 12-én, 19-én és 26-án) előfizetési felhívás adta tudtul a következőket: „A közkedvességű Petőfi Sándor továbbra is egyedül lapunkban zengendi szép dalait, és pedig ezentúl is minden számban fog vele találkozni az olvasó." Alatta a következőket olvashatjuk: „Ugyancsak az első szám mellett fog megjelenni Petőfinek igen jól talált arczképe is.” A keresztnév kiírására nem volt szükség, mivel a lapot járatók pontosan tudták, kiről van szó. A 22 éves költő, pesti tartózkodásának egy éve alatt, az irodalmi élet elismert tagjává vált, ez tette időszerűvé az ifjú tehetség régen várt portréjának megjelentetését. A litográfia tehát imázsváltása idején ábrázolja Petőfit, amikor a nyilvánosság előtti megjelenésben a bohém vándorszínész tarka viseletét már felcserélte a beérkezett költőhöz méltó, komoly ruházattal. A képen látható, a korszakban – jobbára a nemzeti érzelmű értelmiség, a reformellenzék körében – népszerű viseletnek számító zsinóros atillát viselője 1845 elején készíttette, s ettől kezdve ruhatárának emblematikus darabja lett. A portré a kortársak visszajelzései szerint sikerült, jól adta vissza Petőfi arcának jellegzetességeit.

Forrás:

Adrovitz Anna, Arcpoetica: Petőfi Sándor életében készült képmásai (Budapest: Petőfi Irodalmi Múzeum, 2012), 41.

Petőfi 1848 pünkösdjén összeveszett Jókai Mórral, annak Laborfalvi Rózával bontakozó szerelme miatt. Az ok nemcsak a korkülönbség és a törvénytelen gyermek volt, hanem a színésznő arisztokrata kapcsolatai is irritálták a költőt. Az író ekkor elköltözött Petőfiéktől a Fűzfa utcai Schiller-házból (ma Dohány utca 16–18.), ahol bérlő volt. Petőfi felháborodásában még Jókaynét is értesítette a helyzetről, aki Pestre jőve szemrehányásokkal illette fiát. „Petőfinek e vad indulatossága idézte fejemre életemnek legnagyobb fájdalmát, az anyaátkot” – írta visszaemlékezéseiben Jókai. Tovább rombolta barátságukat és sajtópolémiát is eredményezett kettejük közt a Vörösmartyhoz, Midőn a nemzetgyűlésben augusztus 21-én a hadügyben a többséggel szavazott című vers, és annak Jókai akarata ellenére, távollétében való közlése az Életképekben. A levélben barátját Laborfalvi Móricnak nevezi Petőfi, gúnyosan érzékeltetve ezzel, hogy a házasság már megköttetett. Az esküvőt a nyilvánosság kizárásával augusztus 29-én Rákoscsabán tartották. A levél Jókai Mór hagyatékából került a Petőfi Ház gyűjteményébe.

Petőfit választási ellenfele, Nagy Károly a szabadszállási követválasztáson nemtelen eszközökkel, rágalmakkal és hazugságokkal megbuktatta. A költő a hiszékeny tömeg lincshangulata elől menekülni kényszerült. Petőfi, miután sikertelenül hívta ki párbajra politikai ellenfelét, a minisztériumhoz fordult a jogsérelem miatt, végül fölszólította a nemzetgyűlési követeket, hogy a becstelen emberrel ne álljanak szóba, ne üljenek egy sorba vele. Kérése nyomatékosításaként 1848. július 7-én tenyérnyi röplapot nyomtatott, s a követek asztalára tette.

A kézirat tisztázat, kékeszöld fóliókon, korábbi kétrét hajtogatás nyomaival a mottót Petőfi eltérő színű tintával és szemmel láthatólag utólag írta be a cím és a szöveg közé, a mottó a későbbi közlésekből elmaradt. A versnek még két kéziratváltozata lappang: Somogyi József 1871-es állítása szerint Petőfi Debrecenben a szeme láttára írta az Ivás közben című verset, majd átadta a Lepke című kéziratos diáklap számára. Somogyi József közölte az addig ismeretlen mottó szövegét is. Ez a kézirat azonban sohasem került elő. Péchy Imre pedig Kiadatlan költemény Petőfitől című cikkében (Figyelő, 1871, jan. 24., 43.), melyben egyébiránt a Sorshúzás előtt című verssel foglalkozik, megemlíti, hogy apja, aki „mint hittanhallgató 1843–44-ben Debrecenben ismeretségben állt Petőfivel”, kézirataiból több költeményt lemásolt, az Ivás közben című bordalt is. Ez másolat volt ugyan, de elképzelhető, hogy egy ismeretlen eredeti kézirat után készült, mely nem azonos a most bemutatottal. Ez a másolat sem került elő. Érdekes, hogy Petőfi saját kezűleg sajtó alá rendezett köteteiben az Ivás közben messze került a többi debreceni verstől: az 1844. április–májusban írt dunavecsei versek között találjuk, az Éjjel és a Vizen szomszédságában. Ferenczi Zoltán feltevése szerint a Nemzeti Körtől felkért bírálók hagyatták ki. Vidám diáktársaságban való előadásra alkalmas darab, mely kitűnően megfigyeli a borközi állapot tüneteit (dadogás, szótévesztés, hencegés azzal, hogy bírja a bort, elálmosodás), de a zsánerfigurával azonosul. A költemény előzménye annak az 1844. évi verscsoportnak melyben Petőfi telhetetlen borivó, könnyelmű bohém-figurának mutatja magát. Pándi Pál mutatott rá, hogy a vers tudatosan illeszkedik a műfaj irodalmi előzményeihez, a költemények eredetileg egy Csokonai-strófa volt a mottója, formailag pedig a Fóti dalt követi. Maradtak fenn emlékezések a vers keletkezésének állítólagos közelebbi körülményeiről. Kettő közülük megközelítően azonos. Somogyi József így mondja el: Petőfi gyakran feljárt a debreceni kollégium „olvasóköri helyiségébe”, ahol Somogyi és Kovács József többekkel pénzt adtak össze, és kedélyes estét rendeztek. Éjféltájban Somogyi felszólította Petőfit, hogy írjon valamit a Lepke című folyóiratba. Petőfi ekkor papírt kért, és felírta a címet: Ivás közben. A kéziratot a PIM 1965-ben gyűjteményezte Vasberényi Gézától, akihez Szakonyi Emesétől, Balogh Jánosnak, Arany János és Petőfi nagyszalontai barátjának leszármazottjától került.

Miután Emich Gusztáv megvásárolta a költőtől összes verseit, minden kötetének ő lett a kiadója vagy bizományosa. Az 1847-es Összes költeményei megjelentetését követően 1848-ban újabb kiadást rendezett sajtó alá, melynek első kötetében az 1842–44 közötti versek, a másodikban pedig a folytatás, az 1846 végéig született alkotások kaptak helyet. Az Életképek az 1848. február 6-i számban már hirdette: „Megjelentek Petőfi összes versei Emich Gusztávnál második igen csinos kétkötetes kiadásban. Áruk: 3 frt.” A kiadásnak három, egymástól némileg különböző szedésváltozatát sikerült azonosítani: a kelendőség miatt Emich háromszor szedette ki a gyűjtemény szövegét. 1850-ben, az osztrák rendőrség által Emich Gusztáv Kígyó utcai üzletében tartott házkutatást követően a kiadói készleteket lefoglalták, csak nagy nehézségek árán kapta vissza a példányokat. A metszeten Barabás Miklós Petőfi-portréja látható.

Petőfi 1846. október 26-án, elfogadván Teleki Sándor invitálását, részt vett egy koltói tanácskozáson, ahol többek között Magyarország és Erdély uniója volt a téma. „Abban az időben egyike a legfontosabb politikai kérdéseknek a Partium kérdése volt; tudniillik: az anyaországhoz visszacsatolni az onnan Erdélyhez kapcsolt négy vármegyét: Zarándot, Közép-Szolnokot, Krasznát és Kővár vidékét. A kormány adminisztrátorai által mindent elkövetett, hogy az illető megyékben a visszacsatolás ellen többséget szerezzen, s ezáltal befolyjon az országgyűlésre, hogy a Partium kérdése elejtessék.” – emlékezett 1882-ben Teleki Sándor. A verset a tanácskozás napján írta Petőfi. Az emlékezések szerint már Koltón is elszavalta a költő, de napokon belül elhangzott Désen is, míg Debrecenben a cenzúra betiltotta az előadását, és decemberre megszületett a német és magyar nyelvű besúgói jelentés, hogy aztán 1847. január 9-ére az osztrák Államtanács ülésére kerüljön. Nyomtatásban először 1847. március 15-én az Összes költeményekben jelent meg, az Unio zsebkönyvben – ahova eredendően szánta – csak a nyár során. A kéziratot Szász Károly ajándékozta a Petőfi Társaságnak az 1900-as évek elején.

Petőfi egy arcképet rendelt Pap Zsigmond (1823–1904) nagybányai festő barátjától Szendrey Júliáról, de taktikai okból Térey Mariról is kért egyet. Hogy Júlia szülei ne fogjanak gyanút, úgy tettek, mintha a barátnők cserélnének képet egymásról. Petőfi európai utazása azonban – melyre kép formájában Júliát is magával vitte volna – nem valósult meg. Mára sajnos egyik portré holléte sem ismert. A házassági örömhír kaján bejelentésének oka, hogy a festő sem volt közömbös Szendrey Júlia iránt. A címzés és mára boríték nélküli levelet Pap Zsigmond ajándékozta a Petőfi Társaságnak az 1900-as évek elején.

Az aszódi evangélikus iskola bizonyítványa az 1836/1837 és az 1837/1836 évi szintaktikai tanfolyamok látogatásáról és a tanulmányok minősítéséről Koren István (1805–1893) gimnáziumi tanár autográf írásával kitöltve. Aláírás: Stephanus Koren mp. eiusdem Scholae docens. A verzón ceruzaírással Alex. Petőfi. A Petőfi Társaság gyűjteményében maradt fenn.

A szatmári útjáról Pestre visszatért költő sok változást tapasztalt a politikai életben. 1846 november során megalakult a Konzervatív Párt, válaszul az ellenzéki politikusok – erőik koncentrálására törekedve – Ellenzéki Kör néven összevonták a Nemzeti- és a Pesti Kört. Az Ellenzéki Kör egyik alelnöke Vörösmarty Mihály lett, aki a politikai helyzetet átlátva, taktikai okok miatt lebeszélte Petőfit a szuggesztív, elkeseredett hangú vers közléséről. A költemény Petőfi halálának ötvenedik évfordulóján, 1899-ben jelent meg először a Budapesti Napló hasábjain. Ez a kézirat Egressy Gábor szavalókönyvéből származik. A kivágott lap előtti 78. oldalra Egressy a következőket jegyezte fel: „Innét Fáy András számára kivágtam egy versét Petőfi Sándornak, az ő saját kéziratát: Haza tértem [!] és letettem / A vándorbotot kezembül.” A kézirat 1899-ben került a Petőfi Társaság elnökéhez, Bartók Lajoshoz, ugyanis Fáy Kalap [ma Irányi] utcai házának bontásakor egy pallér megtalálta egy befalazott ablakban. A vers Bartók hagyatékából 1902 után került a Petőfi Társaság gyűjteményébe.