A vers egy Pákh Alberttel történt összeveszés alkalmával keletezett. Petőfi 1843 végén, hat heti vándorszínészkedés után Székelyhídról Debrecenbe visszatérve felkereste Pákh Albertet. Pákh pártfogásába vette az igen rossz testi állapotban lévő Petőfit, szállásán naponta látogatta. Később is tartották a kapcsolatot. Petőfi és Pákh vitája tárgyát illetően négy nézet terjedt el. Jókai és Gyulai szerint egy alkalommal Petőfi, amikor Pákh nem tartózkodott az otthonában, tréfából elvitte Pákh nemzetszínű szalagját és a kalapjára kötötte. Pákh azonban megbántódott, csalódottságát levélben fejezte ki, főleg az bántotta, hogy Petőfi nyitva felejtette az asztalfiát, melyben sok bizalmas irat volt. Egy másik magyarázat Orlai Petrics Somától származik. Eszerint amikor Petőfi jobban lett, elment Pákhoz. Pákh éppen egy tanítvánnyal foglalatoskodott, Petőfi azonban „kissé triviális szavakkal üdvözölte”. Pákh, különösen a tanítvány előtt, szégyellte a dolgot, s kiutasította Petőfit a szobából. A költő ezt zokon vette, s a következő nap letette Pákh asztalára a Végszó ***hoz című verset. Orlai hangsúlyozta, hogy a barátság felbomlása csak néhány napig tartott, mert „Pákh a mély érzelmű költemény által megilletődve, maga kereste fel Petőfit, és kibékült vele.” (Orlay Petrics Soma: Adatok Petőfi életéhez, Budapesti Szemle, 1879, 362–363.) A harmadik magyarázat Ágai Adolftól származik. Ágai 1843 őszére datálva az esetet abban adja Petőfi kifakadásának az okát, hogy Pákh gúnyos megjegyzéseket tett Petőfi színészi próbálkozásaira. A negyedik, Fischertől származó nézet, a harmadik egy változata. Eszerint Petőfi áradozva beszélt fényes színészi jövőjéről Pákhnak, aki ezt kétkedő mosollyal fogadta. Petőfi a vers megformálásában Csokonai Vitéz Mihály A pillantó szemek című verséből meríthetett.

1849. február másodikán, az erdélyi hadműveletek közepette, két nappal a híres vízaknai csata előtt Kemény Farkas, akkor forradalmi dandárvezér, később ezredes Bem parancsára elfogta a szászsebesi császári és királyi postát, a szebeni „General Commandonak” (főparancsnokságnak) szóló leveleket, melyek között Kossuth, Szemere és Petőfi országos körözőlevele is olvasható volt. Petőfi itt olvasta saját, hibákkal teli német személyleírását, mely pl. 36 évesnek mondta a költőt, s amelyről a Honvéd című lap február 5-én be is számolt.

E szerb nyelvű leírás az ismert magyar és német változat átültetése.

A kéziraton a cím ceruzával kétszer át van húzva, fölé ceruzával II-es számot írtak.
A Dal a pipáról és más egyébről volt a mű első változata, mely egy kézirategységen maradt fenn a Vándorélettel, amit Petőfi még 1844 húsvétja előtt (április 7–8.) adott át Császár Ferencnek. A Dal a pipáról s más egyébről című változat kora tavasszal, Petőfi pesti tartózkodása első hónapjában, március folyamán vagy április első napjaiban keletkezhetett. Erre következtethetünk abból az adatból is, hogy Petőfi a verset, mely első kötetében még a húsvéti hazatéréshez kapcsolódó Füstbe ment tervet követte, a Petőfi Összes Költeményei első kiadásában már a Füstbe ment terv elé helyezte, tehát megcserélte a sorrendjüket. Ennek a módosításnak csak időrendi oka lehetett: az 1844. évi versek elhelyezése az összkiadásokban eleinte nagyjából kronológiai. Petőfi 1846-ban, amikor sajtó alá rendezte az Összes Költemények első kiadását, úgy látszik felfigyelt erre az apró sorrendi hibára, tehát valószínűsíthető, hogy az egész pályafutása szempontjából fontos 1844. évi tavasz – különös tekintettel a húsvéti hazatérésre – emlékei mélyen belevésődhettek tudatába.
Nem bizonyítható, hogy a vers az Aradi Vészlapok részére, tehát az azzal kapcsolatos, március közepén kiadott felhívás nyomán készült, mint a vele egy kézirategyüttesben fennmaradt Vándorélet. A verset ironikus humora és felszabadult életfilozófiája élesen elkülöníti a március eleji komor, halálvágyas darabokból, hogy az új, derűsebb, harmonikusabb életszakasz előhírnökének tekinthető. Megírása tehát március végére, április elejére tehető, amikor kedvező változások sora hozott éles fordulatot Petőfi életébe: Vörösmarty négyszemközt, majd a Nemzeti Kör igazgató-választmányának március 27-i ülésén is nagy elismeréssel nyilatkozott a fiatal költő verseiről, s ennek nyomán elfogadták kiadásukat. Petőfi emellett jelentős összegű kölcsönhöz jutott, mellyel adósságát rendezhette, megélhetési gondjait enyhíthette. Így végre lehetővé vált hazautazása, és szüleivel való kibékülése. Vahot Imrével is ez idő tájt állapodott meg, hogy július 1-től a Pesti Divatlapok szerkesztője lesz.
A versben megénekelt kék szemű lányt a Petőfi szakirodalom korábban a dunavecsei Nagy Zsuzsikával azonosította, ami alapján a vers keletkezését a dunavecsei tartózkodás utáni pesti időszakra, 1844 nyarára tette. Ferenczi Zoltán azonban a Szerelem- és pipadalt kihagyta a Zsuzsika-versek közül, azzal a megjegyzéssel, hogy valószínűleg korábbi, és „ötletszerűnek látszik”. A húsvét előtt megismert, a költő szerelmét viszonzó kék szemű lányról e versen kívül semmit nem tudunk, valószínű, hogy csak képzelt alak volt, akit egy szeszélyes ötlet, a pipázás és a szerelem újszerű költői összekapcsolása hívott életre.
Számos adattal igazolható, hogy Petőfi hódolt a pipázás szenvedélyének, rendszeres dohányos, főként pipás volt.
Császár Ferenc a vers első változatát nem fogadta el, vagy legalábbis sikerült a költőt átdolgozásra bírnia: a kéziratot áthúzta. Ez a szöveg nem is került soha közlésre, mert Petőfi az Aradi Vészlapok számára átírta, így keletkezett a Dal a szivarról című változat. Önálló köteteiben Petőfi lényegében visszatért az eredeti fogalmazáshoz, de változtatott is a szövegen, például a címében. Így alakult ki 1844 nyarán a Szerelem- és pipadal végleges szövege.
Petőfi verse megírásához bőven meríthetett ösztönzést a magyar irodalomból. A magyar pipadalok hosszú sorát Faludi Ferenc A pipárul című verse nyitja, de ide sorolható Garay János Kandalló dal című műve is. Ezeken kívül írt még pipadalt Kölcsey Ferenc, Kisfaludy Károly, Gaal József, Sárosy Gyula, Finta Károly. A német költészetből Petőfi Lessing, Hölty, Lenau hasonló tárgyú verseit ismerhette. A pipázás a szerelemmel is sokféleképpen kapcsolódik a Petőfi előtti magyar költészetben; klasszikus példa erre Amadé László „A szép fényes katonának…” kezdetű közismert toborzódalának 10. versszaka: Mint tűz meggyúlt pipájában: / Úgy ég a szerelme”.
Maga Petőfi már 1843 nyarán, Befordúltam a konyhára… című népdalában a pipatűz és a szerelmi érzés, a rágyújtás és a szerelem fellobbanása motívumait párosítja, illetve szembesíti. Csak egy lépés ettől a Szerelem- és pipadalnak a pipakedvelést a szerelmi érzéssel szinte azonosító hasonlatsora: „Szeretem én galambomat, / Miként szeretem a dohányt.”.
A kézirat Császár Ferenc hagyatékából, az Aradi Vészlapok című jótékony célú album szerkesztési irataival került elő. Ez a hagyaték, mely 1956-ban Császár Margittól vétel útján került a PIM Kézirattárába, nyolc Petőfi-verset tartalmazott.

A kézirat nagy, negyedrét alakú, levélszerűen hajtogatott lap. Egyik oldalának nagyobb részét az Ezernyolcszáznegyvennyolc, te csillag című, Csengery Antalnak (1822–1880, az MTA másodelnöke, országgyűlési képviselő), a Pesti Hírlap szerkesztőjének közlésre felajánlott vers foglalja el – a kísérőszöveg a vers alatt olvasható.
Az 1. fólió rektóján Darnay Kálmán tulajdonbélyegzője, tintaírású leltári számai; a kisérőlevél szövege át van húzva. A 2. fólió verzóján az egyik viaszpecséten P. S. monogram látható.
A kézirat az 1955. év folyamán került a megszüntetett sümegi Darnay Múzeum kéziratgyűjteményéből intézményünkbe. A múzeumalapító, műtárgygyűjtő régész Darnay Kálmán (1864–1945) 1900. október 12-én Jókai Mórnak a kéziratot mint Petőfi ismeretlen levelét említi, s az utóiratot, melyben Jókairól esik szó, szó szerint idézi az írónak. Arról, hogy a levél honnan, milyen körülmények között került hozzá, nem ír semmit.

A Petőfi Társaság anyaga, özv. Schneider Jánosné Hruz Anna adománya Pozsonyból, Kéry Gyula gyűjtése. Az ereklyetartó Benczúr Gyuláné adománya. „E bizonytalan állapot azonban nem tartott sokáig, Szendreyék végre is belátták, hogy Júliát le nem beszélhetik szándékáról, s alig egy hét elteltével e találkozás után, Szendrey utasított, hogy menjek Petőfihez, s mondjam meg neki, hogy ’csináljanak, amit akarnak’. Egyszersmind felszólított, hogy kérjem fel a helybeli papot s valami bizalmas nőt, akik találkozásukkor jelen legyenek, mivel a szülők nem akarnak jelen lenni. E megbízás folytán én azonnal leszaladtam a legközelebb lakó Tomasek ispánnéhoz (aki Lauka Gusztáv nővére volt), onnét a helybeli paphoz és Petőfihez, s rövid időn együtt voltak mind a négyen a vár egyik termében. Augusztus 5-én történt e találkozás, melyen mindjárt meghatározták az esküvő napját is, mely szeptember 8-ára tűzetett ki.” (Sass Károly: Adatok Petőfi házassága történetéhez, Halasi Újság, 1883. szept. 2. és 9.) „Itt a gyűrű, itt a gyűrű, / Itt van végre ujjamon! / Itt van ajka, itt van ajka, Itt van végre ajkamon!” // Oh mi édes, oh mi édes / A csók piros ajakán! / A kerek világnak minden / Édessége itt van tán.” (Petőfi Sándor: Augusztus 5-dikén, 1947) „Leestem ugyan a szabadság szárnyáról, / Be vagyok kerítve egy kis karikába, / De mért kívánkoznám ki e karikából, / Midőn minden gyönyör ide van bezárva?” (Petőfi Sándor: Arany Jánosnál, 1847)
A Petőfi Sándor és Szendrey Júlia összetartozását jelképező aranygyűrűn Szendrey Júlia monogramja, valamint házasságkötésük dátuma van bevésve: „J. S. 1847.”  A mesterjegy alapján megállapítható, hogy a gyűrűt a pesti Király utcai Prandtner ötvösdinasztia egyik tagja készítette.A gyűrűt 19. század utolsó harmadában kibontakozó Petőfi-kultusz idején helyezték el egy külön erre a célra készített, monstrancia formájú ereklyetartóban, melynek egész felületét indás, virágmintás, gazdag díszítés borítja.

Petőfi 1846. augusztus végén indult el a Kolozsvárott szeptember 9-én nyíló erdélyi országgyűlésre. Útközben Szatmár megyében is időzött, többek között Kölcseyre emlékezve, emlékhelyeket felkeresve. Útitársa Obernyik Károly – Kölcseyék egykori házitanítója –, vendéglátói Pap Endre költő, Kölcsey hajdani joggyakornoka és Riskó Ignác költő, vármegyei aljegyző voltak. Szatmár vármegye Nagykárolyban tartott évnegyedes közgyűlése főispáni beiktatással kezdődött szeptember 7-én, melyen vendégként Petőfi és Obernyik is részt vett. „Én és Petőfi a jegyzők mögött foglaltunk helyet. Az installáció – a feladat hagyományaiból kifolyólag – beköszöntő, üdvözlő, kölcsönösen bókoló és nagyított dicsőítgetéseket özönlő szónoklatváltásból állván Petőfi türelmetlen hallgatója volt azoknak; s elfojtott méreggel megragadván kezemet, csakhamar rám mordult: »Jer, menjünk innen! – Egy ülőhelyemben ennyi butaságot még nem hallottam!« – szólt hozzám, mikor az udvar közepére kiértünk.” – emlékezett a szemtanú, Telegdi László. A verset – mint az alcímből is látszik – még aznap megírta és másnap, a megyebeli liberálisok tanácskozásán közkívánatra előadta. „…annyi erővel, annyi bensőséggel és meggyőződéssel szavalá, hogy mindnyájunkat mélyen meghatott. Én e perctől kezdve bámulója lettem, s iparkodtam barátságát kiérdemelni.” – írta emlékirataiban Teleki Sándor. Petőfi utóbb, 1847 májusi Úti levelében a következőket írja: „Amint hallom dühödnek az illetők Nagy Károlyban című versemért; nagyon sajnálom, de kimondhatatlanul örülök rajta, mert hisz épen az volt szándékom, hogy oldalba verjem őket, amint érdemlik…” 1847 januárjában a Hazánk a győri cenzor, Csatskó Imre ítélete alapján visszautasította a vers közlését, viszont Reseta János, a budapesti cenzor az Összes költeményekben való megjelenés elé nem gördített akadályt. „Ezt a kéziratot Petőfi Szendrey Júliának, ez pedig Térey Marinak adta, kinél Júlia Nagy-Károlyban szállva volt. Térey Mari később Szabó Györgyöt ajándékozta meg vele; tőle Horváth Déneshez került, aki beküldte a Petőfi-Társaság ereklyetárába.” – foglalta össze a kézirat útját Kéry Gyula, a Petőfi Ház munkatársa 1911-ben.

Az 1844-ben Pestre érkező Petőfi Sándort munkaadója – a Pesti Divatlap főszerkesztője – Vahot Imre vitte el Barabáshoz 1845-ben, s rendelte meg tőle a költő első, nyilvánosságnak szánt arcképét. Az újság hátsó borítéklapján három alkalommal (június 12-én, 19-én és 26-án) előfizetési felhívás adta tudtul a következőket: „A közkedvességű Petőfi Sándor továbbra is egyedül lapunkban zengendi szép dalait, és pedig ezentúl is minden számban fog vele találkozni az olvasó." Alatta a következőket olvashatjuk: „Ugyancsak az első szám mellett fog megjelenni Petőfinek igen jól talált arczképe is.” A keresztnév kiírására nem volt szükség, mivel a lapot járatók pontosan tudták, kiről van szó. A 22 éves költő, pesti tartózkodásának egy éve alatt, az irodalmi élet elismert tagjává vált, ez tette időszerűvé az ifjú tehetség régen várt portréjának megjelentetését. A litográfia tehát imázsváltása idején ábrázolja Petőfit, amikor a nyilvánosság előtti megjelenésben a bohém vándorszínész tarka viseletét már felcserélte a beérkezett költőhöz méltó, komoly ruházattal. A képen látható, a korszakban – jobbára a nemzeti érzelmű értelmiség, a reformellenzék körében – népszerű viseletnek számító zsinóros atillát viselője 1845 elején készíttette, s ettől kezdve ruhatárának emblematikus darabja lett. A portré a kortársak visszajelzései szerint sikerült, jól adta vissza Petőfi arcának jellegzetességeit.

Forrás:

Adrovitz Anna, Arcpoetica: Petőfi Sándor életében készült képmásai (Budapest: Petőfi Irodalmi Múzeum, 2012), 41.

A Térey Mária emlékkönyvébe írott vers később Emléksorok Petőfitől, Emléksorok T. M. kisasszonynak, T. M. kisasszony emlékkönyvébe címeken jelent meg. Petőfi 1846. szeptember 19-én, amikor először járt Erdődön, maga említette, hogy nem folytatja útját Erdélybe, hanem „Szathmáron fog a Restauratióig maradni”. (Szendrey Júlia levele Térey Máriának, Erdőd, 1846. szeptember 22.). A költő október 21-én valóban Nagykárolyban tartózkodott, ahol számára váratlanul, Téreyéknél, Júliával találkozott. Petőfi úgy vélte, Térey Mari szervezte meg a találkozást, erre utal a vers talányos hangneme és a „neked köszönhetem” szófordulat.

A sárgult, kissé tépett szélű fólió a Versek 1842–1844 című kötet (Pest, 1844) előfizetésével kapcsolatos. A Petőfi Társaság gyűjteményében maradt fenn.

Holló Barnabás (1865–1917) egyike volt Stróbl Alajos sikeres tanítványainak a Mintarajztanodában. Számos köztéri szobrot és reliefet készített. Egyik legismertebb alkotása a Magyar Tudományos Akadémia épületén látható dombormű, mely az Akadémia alapítását ábrázolja (1891–1893). Monumentális művei mellett figyelemre méltóak kisplasztikái is, melyek a népéletből vett jeleneteket dolgoznak fel. A Petőfi Irodalmi Múzeumban két verziója is megtalálható a juhászt ábrázoló kisplasztikának. Az egyik változaton (64.1503.1.) egy békésen pipázó juhászt láthatunk bő ingben és gatyában, kalappal a fején. Ezzel szemben az itt látható szobor Petőfi Megy a juhász szamáron… című versének szomorú sorait mintázza meg igen érzékletesen.

Forrás:

Goda Gertrud, Holló Barnabás (1865-1917) szobrászművész, Officina Musei 23 (Miskolc: Herman Ottó Múzeum, 2016), 29-30.

Tichy Gyula a Jóslat című, befejezetlenül maradt, különleges tollrajzciklusa az I. világháború alatt keletkezett. Megidézve a magyar történelem, tudomány és irodalom nagy alakjait, tudományos fantasztikus vízióba illesztette őket. A történet Petőfi Sándorral indul, akinek a felébresztett Hadúr hét nyilat ad. A költő a Királyhegyről egymás után kilövi a nyílvesszőket. A vesszők egy-egy elhunyt nemzeti hőst keltenek életre (például Kőrösi Csoma Sándort, Széchenyi Istvánt, Madách Imrét). A feltámasztott hősök saját csodafegyvert kifejlesztve, harcba szállnak népük oldalán.

Emich Gusztáv és Petőfi együttműködése a Felhők ciklus áprilisi kiadásával kezdődött. A kölcsönös elégedettség bizonyítéka, hogy a továbbiakban Petőfi mindig Emich Gusztávval dolgozott és 1848 elején Arany Jánost is hozzá irányította. „Én nekem valamennyivel [könyvkiadóval] volt már dolgom, s biztosítalak, hogy Emich a legbecsületesebb ember köztök, s így jó lesz vele jönnöd összeköttetésbe.” A Pesti Divatlap július 4-i hírleléséből még a következő, írásban nem rögzített részletek derültek ki. „[Petőfi összes költeményei] ujévre leendő kiadását derék könyvárosunk, Emich Gusztáv vállalá magára, ki a génialis költőnek eddigelé megjelent valamennyi költeményét 500 pengő forinton vette meg, mi nálunk, kivált versekért nem csekély díj. A mű díszkiadásban, s a költő aczélba metszett arczképével fog megjelenni.” Barabás Miklós rajzának acélmetszetét Tyroler József készítette. A könyv elején a nyomtatott dedikáció: „Tisztelet és szeretet jeléül Vörösmartynak ajánlva a szerző által.” A szerződés b) pontján változtatni kellett, ugyanis Geibel Károly, aki 1844-ben megjelentette A helység kalapácsát – és szép számmal voltak eladatlan példányai – még a cenzúrahivatalnál is eljárt, hogy megakadályozza a számára előnytelen újabb kiadást. A hősköltemény tehát kényszerből kimaradt az összeállításból, viszont Geibel, az Összes költemények közönségsikerén felbuzdulva reklámkampányba kezdett, pótlékként hirdetve A helység kalapácsát, így próbálta értékesíteni a raktáron maradt füzetkéket. Az i) pontban jelölt hősköltemény is kimaradt, mivel nem készült el, helyette a Szilaj Pista, Tündérálom, Szerelem átka kerültek a kiadásba. A kötet 1847. március 15-én, a József napi vásárra jelent meg, és egy sajtóközlemény szerint októberig 3000 példány kelt el belőle. Petőfi ekkor huszonnégy éves volt. Ebben az életkorban más költőnek még nem jelent meg összkiadása, de ekkora anyagi sikert sem láttak még a kortársak. A Petőfi saját kezével írt szerződés Milton Smith (Kupferschmidt Menyhért) New York-i hagyatékából, végrendeleti végzés alapján, a Magyarok Világszövetsége közvetítésével került a Petőfi Irodalmi Múzeumba 1970. december 29-én.

1. A bejegyzések Bresztyenszky Adalbert Antal (1786–1850) Elementa Algebrae, seu Arithmeticae generalis (Győr, 1829, 415 p. + XVI p. + 3 f.) című tankönyve hátsó belső borítólapjának rektóján, a Vándordalok című Petőfi-ciklus második darabjának szövege alatt, autográf ceruzaírással, mely elhalványodott. A pápai éveket megelőzőn csupán két műfordítás-kísérlet található a Petőfi életműben (két Martialis-epigramma), Pápán négy műfordítást készít, ez után pedig egészen 1846-ig nem fordít verset. Ezért számít különlegességnek a Hazatérés, mely a pápai műfordítások első darabja. Valószínű, hogy a fordításra a Képzőtársaságban kapott ösztönzést. A Képzőtársaság elnöke, Tarczy Lajos még Petőfi érkezése előtt, egy kis antológiát szerkesztett tanítványai számára: Gyöngyök a’ német költészetből – Olvasókönyvül az ifjúság számára gyűjté Tarczy Lajos oktató (I. füzet Pápa, 1839; II. füzet, Pápa, 1841). Petőfinek a Pápai Érdemkönyvben fennmaradt fordítási kísérletei közül háromnak Tarczy Lajos gyűjteménye volt a forrása; Petőfi a Hazatérés című Heine-versen kívül Friedrich von Matthisson Elégia egy várrom fölött és Matthias Claudius a Pórnak esti dala című verseit fordította le. Heine nevével Petőfi nem Tarczy Lajos gyűjteményében találkozott először, Orlai Petrics Soma Lenauval együtt említi Heinét mint a Pápán tanuló Petőfi kedvenc költőit (Orlay Petrics Soma: Adatok Petőfi életéhez, Budapesti Szemle, 1879 344.). A műfordítás 1842 januárjában készülhetett, Petőfi 1842. február 2-án adta be bírálatra. A Pápai Képzőtársaság jegyzőkönyve ugyan nem említi a Hazatérést, de valószínűleg csak véletlenségből maradt ki. 2. A kézirat Petőfi egy Pápán használt tankönyvének lapjai közt, külön fólión maradt fönn. Most a kötet végére beragasztva található. Elképzelhető, hogy e zsenge egy unalmas számtanóra terméke volt. Petőfi 1841 október végétől 1842 augusztus végéig volt pápai diák, ezt a két strófát, feltehetően az első szemeszterben írhatta, lévén a kézírás hasonló a Hazatérés kéziratán találhatóhoz, melyet Petőfi 1842. február 2-án adott be bírálatra. A százhúsz év lappangás után előkerült fogalmazvány lírai gyakorlat csupán, valószínűleg egy olyan kísérlet, mely folytatás nélkül maradt: erre vallanak a verselés kezdetlegességei (döcögő jambusok, ige és igekötő két sorba tördelése) is, illetve a tény, hogy Petőfi nem foglalkozott a művel tovább. A könyv Darvas Lajos műgyűjtő hagyatékából 1960-ban került a Petőfi Irodalmi Múzeumba.

A versek ihletője Mednyánszky Berta, Mednyánszky Jánosnak, a gödöllői Grassalkovich uradalom inspektorának lánya. Petőfi két vagy három találkozás után levélben megkérte Berta kezét, ám a lány levelében elutasította a közeledést. A Mednyánszky Bertához írt Szerelem gyöngyei című ciklus IX. és egy számozatlan darabja. A kéziratot Dömötör Bertalan dömsödi református lelkész felesége Keresztes Teréz adományozta a Petőfi Társaság könyvtárának 1877-ben.

Petőfi 1846. október 26-án, elfogadván Teleki Sándor invitálását, részt vett egy koltói tanácskozáson, ahol többek között Magyarország és Erdély uniója volt a téma. „Abban az időben egyike a legfontosabb politikai kérdéseknek a Partium kérdése volt; tudniillik: az anyaországhoz visszacsatolni az onnan Erdélyhez kapcsolt négy vármegyét: Zarándot, Közép-Szolnokot, Krasznát és Kővár vidékét. A kormány adminisztrátorai által mindent elkövetett, hogy az illető megyékben a visszacsatolás ellen többséget szerezzen, s ezáltal befolyjon az országgyűlésre, hogy a Partium kérdése elejtessék.” – emlékezett 1882-ben Teleki Sándor. A verset a tanácskozás napján írta Petőfi. Az emlékezések szerint már Koltón is elszavalta a költő, de napokon belül elhangzott Désen is, míg Debrecenben a cenzúra betiltotta az előadását, és decemberre megszületett a német és magyar nyelvű besúgói jelentés, hogy aztán 1847. január 9-ére az osztrák Államtanács ülésére kerüljön. Nyomtatásban először 1847. március 15-én az Összes költeményekben jelent meg, az Unio zsebkönyvben – ahova eredendően szánta – csak a nyár során. A kéziratot Szász Károly ajándékozta a Petőfi Társaságnak az 1900-as évek elején.