A Petőfi Társaság gyűjteményéből került a múzeumba. „Özv. Csiky Kálmánné úrnő adományai: [...] Arany János ajándékából 2 csésze és tányérok s egy kis gipszalak." (A Petőfi Társaság egyes relikviáival kapcsolatos levelek, hitelesítő nyilatkozatok, feljegyzések, Budapest, 1909. február 16. - Budapest, 1938. október 20., PIM Kézirattár, V. 4559/357/10.) Nincs arra vonatkozó adatunk, hogy a kávéscsészék mikor kerültek Ercsey Julianna és Arany János háztartásába. Az Arany házaspár mindenesetre már Szalontán kávézott. Debreczeni István nagynénje, Debreczeni Julianna, aki bejáratos volt Aranyékhoz (ágyneműre, ingre, szoknyára való csipkét kötött Aranynénak), életmódjuk fokmérőjeként említette a kávézást: „Jól éltek, kávéztak. Cselédet is tartottak." Debreczeni István szerint: „Kávéztak. Ez volt az akkori tanult, úgynevezett nadrágos vagy úriemberek életmódjának fokmérője, amit az egyszerű ember észrevett, kissé megcsudált. A kávézás magasabb életszínvonalat jelentett, azért tűnt fel a kézimunkázó kisleánynak is, és ezért jellemezte ezzel Aranyék életmódját hosszú évtizedek után is. A kávézás akkor meglehetősen új és ritka jelenség volt, legalább is vidéken.” (Debreczeni István, Arany János hétköznapjai, Bp., Gondolat, 1968,104-105.) Petőfi Arany Jánosról először a Toldi megjelenésekor, 1847. február 4-én hallott, s azonmód felajánlotta barátságát levélben és versben. Később több ízben, családostul is meglátogatta Nagyszalontán, ajándékot vitt és kapott, e meleg baráti kapcsolat a költő életének végéig tartott. „[...] most kénytelen vagyok [...] téged kedves Sandrim, és ’királynéd’ kezecskéit csak in idea csókolni, ámbár megvallom, hogy ez utóbbit bajosan tudnám in natura véghez vinni baklövés nélkül, mert életemben nagyon kevés praxisom volt a kéz csókolásban.” (Arany János levele Petőfinek, Szalonta, 1847. szept. 7.)

A versek ihletője Mednyánszky Berta (1823–1902), Mednyánszky Jánosnak, a gödöllői Grassalkovich-uradalom inspektorának lánya. Petőfi két vagy három találkozás után levélben megkérte Berta kezét, ám a lány levelében elutasította a közeledést. Mednyánszky Berta végül Sándor Lajos fölbirtokos felesége lett.

A költő mentorának, Vörösmartynak ajánlott kötet műveinek első gyűjteményes kiadása. A háromezer példányban, nagy nyolcadrét alakú, finom velinpapírra nyomtatott munka 1847. március 15-én jelent meg, s az 1840-es évek magyar könyvkiadásának kiemelkedő darabja. A kiadás jogáért Petőfi 500 pengőt kapott, s a háromezer példány néhány hónap alatt elfogyott. A nagy siker miatt Emich Gusztáv 1500 pengőért megvette a kiadás mindenkori jogát. Az előszó végül kimaradt a kötetből, helyette – feltehetően a jóindulatú cenzor tanácsára – a Szabadság, szerelem! közismert hat sora olvasható mottóként a mű elején. A könyvben nem szerepel A helység kalapácsa című komikus eposz, mert ennek kiadási joga Geibel könyvárusé volt, aki még eladatlan példányokkal is rendelkezett. Az előzéklapon látható acélmetszetű címképet Barabás Miklós rajza alapján Tyroler József készítette.

Petőfi 1847 júliusában, felsőmagyarországi útja során meglátogatta Kazinczy Gábort (1818–1864, író, műfordító, országgyűlési képviselő, az MTA és a Kisfaludy Társaság tagja) Sátoraljaújhelyen, s együtt látogattak el Széphalomra. A XII. úti levél (Ungvár, 1847. július 11.) szerint: „Sáros-Patakról tegnap reggel Ujhelybe rándultam Kazinczy Gábor barátomhoz, s a napot nála s vele töltém, millyen pompásan? ezt csak az képzelheti, ki Kazinczyt ismeri. […] Ujhelytől fél órányira éjszak felé esik Széphalom. Kazinczy Ferenc egykori lakása. Nevét megérdemli, mert festői szépségű táj. Különben pedig szent hely, szent az öreg miatt, kinek ott van háza és sírhalma. Kötelessége volna minden emelkedettebb lelkű magyarnak életében legalább egyszer oda zarándokolnia, mint a mohamedánnak Mekkába. És még is jobb, ha nem mentek oda, mert nagyon erőslelkűeknek kell lennetek, hogy azon sírhalomnál meg ne esküdjetek, miszerint a hazáért soha de soha egy lépést is tenni nem fogtok. Én voltam ott, láttam a pusztulás és feledés legszívszaggattóbb, legelkeserítőbb képét, és letérdeltem a sírra és már fölemeltem kezemet, hogy megesküdjem… ekkor szerencsémre vagy szerencsétlenségemre megfogott jó vagy rossz angyalom, és elvezetett onnan, minekelőtte kimondtam volna az esküt.”

A papír mérete, minősége, sőt foltjai is tökéletesen megegyeznek az 1845-ös autográf versgyűjtemény (OSZK Kt. Fond VII/93) utolsó fóliójával, melyen az Álmos vagyok, és mégsem alhatom… című vers olvasható. A Téli éj kéziratáról hiányzik azonban a fűzés nyoma, a papírlap sértetlen.
Petőfi, miközben Szalkszentmártonban 1846 december végén a Tigris és hiéna kéziratán dolgozott, eleget tett a Pesti Divatlapnak vállalt kötelezettségének, folyamatosan publikálta verseit. Ahhoz, hogy a Téli éj, melyet Petőfi szalkszentmártoni versnek jelzett, megjelenhessen a Pesti Divatlap újévi számában, karácsony táján készen kellett lennie.

A Petőfi Társaság anyaga, Erdélyi István nyomdai ügyvezető adománya, Kéry Gyula gyűjtése. Petőfi Zoltán elbeszélése szerint apját lefestették ezzel a pipával. Lehet, hogy Orlai Petrics Soma Petőfi Debrecenben című képének vázlatáról van szó (PIM Művészeti Tár, 57.301.1.), bár a két tárgy csak hasonlít egymásra. „Alólírott ezennel igazolom, hogy ezt a tajték-pipát, melyet Komlóssy Arthur úrnak, a Csokonai- Kör alelnökének ajándékoztam Petőfi Zoltántól, a nagy költő egyetlen fiától debreczeni színészkedése idején emlékül illetőleg három forint kölcsönadott pénzem némi viszonzásául kaptam. Zoltán barátom azon kijelentésével, hogy az atyjáról maradt reá ki azt használta, sőt egy képe is van, melyen atyja ezen szivarszipkában van lefestve. Én azóta - közel negyven éve szeretettel őriztem a szivarszipkát. Megjegyzem még, hogy a szipka maga nagyobb volt, de repedés folytán tetejéből levágattam és Lőrincsák aranyművessel ezüst karikába foglaltattam. A kapszlit és a szárát szintén én helyeztem bele. Debreczen, 1909. márczius 15-én Erdélyi István volt nyomdai ügyvezető.” (1911)

„S az volt derék, / Ha verselék! / Ujjam megdermedt a hidegben, / És ekkor mire vetemedtem? / Hát mit tehettem egyebet? / Égő pipám / Szorítgatárn, / Míg a fagy végre engedett.” (Petőfi Sándor: Egy telem Debrecenben, 1844)

Petőfi megházasodásáról ad hírt barátjának, bernátfalvi Bernát Gáspárnak (1810–1873, ügyvéd, író, költő, zeneszerző), akinek „gazsiádák” néven illetett tréfái és adomái széles körben népszerűek voltak. Törs Kálmán, a Petőfi Társaság alapító tagja Bernát Gáspárról szóló nekrológjában így ír: „Petőfi e két levelét, csak bizalmasabb barátainak szerette megmutatni. […] A másikban, melyben már azt is tudtára adja, hogy megnősült, egy kis „paprikást” kér, ami jól esik a sok szerelmi édességre, „de ne legyen annyira paprikás, hogy aztán az asszony ne élvezhesse”. E levél így van címezve: „Szent Gáspár barátomnak.” E két levelet sokan kérték tőle nagy áron, akkor is, mikor talán egy krajcárja se volt. Ő ilyenkor hidegvérrel dugta tárcájába a leveleket s így szólt: „Becsületes ember előtt az ilyen megfizethetetlen – többet ér egy dupla országnál.” (Vasárnapi Ujság, 1873. jan. 12.) Bernát Petőfinek címzett négy megmaradt levelét a Széchényi Könyvtár Kézirattára őrzi. A levelet a címzett maga ajándékozta Petőfi barátjának, gróf Teleki Sándornak, „a vad grófnak”, akinek fiától, gróf Teleki Jánostól (1868–1937, a koltói kastély utolsó ura) szerezte a mindkettőjüket tagjává fogadó Petőfi Társaság.

Később Emléksorok III. – S. Zs. kisasszonynak ill. S. Zs. kisasszony emlékkönyvébe címmel. A vers címzettjének, Sass Zsófiának papírdobozból, s öt szálló 140 x 90 milliméterre vágott, különböző színű és minőségű papírlapból álló emlékkönyvében maradt fenn. Az S. Zs. nem más, mint Sass Zsófia, idősebb Sass István és Farkas Erzsébet harmadik gyermeke, Petőfi osztálytársának és barátjának Sass Istvánnak 1823-ban született húga. A „méhek s virágok” alapvetően szerelmi szimbolikáját Petőfi a versben méh=szorgalom, megbízhatóság, barátság jelentéstartalomba játszotta át. Kéry Gyula a családi hagyományból úgy értesült, hogy Sass Zsófia a vers megírása idején, 1845 nyarán már menyasszonya volt későbbi férjének, Halasy Károly gyönki ügyvédnek.

"Lotz életművét elemzők a húsz ismert János vitéz ábrázolásból méltán emelik ki a friss, eleven, jó megfigyelőkészséget mutató lapokat, a Jancsi búcsúja Iluskától, Bujdosása, A zsiványok között, Felcsap huszárnak címűeket. A XI. énektől következőknél a freskófestő Lotz dagályosabb, ünnepélyes, bécsi iskolázottságához erősen kötődő stílusa dominál, és monumentális hatású ábrázolásokat eredményez. Lotz Petőfi számos munkáját tartotta magához közelállónak: illusztrálta többek között Az apostolt, a Bolond Istókot a Kinn a ménes kezdetű verset, stb. és az ő munkáival jelent meg a kiegyezés körüli években a Petőfi válogatott költeményeit tartalmazó kötet is."

Forrás: E. Csorba Csilla, "A hallhatatlanság suttogásai: A Petőfi illusztrációk történetéből", Magyar Napló 11, 7. sz. (1999): 16-18.

A levél borítékja nem maradt fenn, így Pándi Pál a megszólításból, s a levél tartalmából következtette ki a címzett személyét. Petőfi a levelében említi Szendrey Júliát és házasságukat, s a magáéhoz hasonló boldogságot kíván Kazinczy Gábornak (1818–1864, író, műfordító, országgyűlési képviselő, az MTA és a Kisfaludy Társaság tagja), aki Kazinczy Ferenc egyik unokatestvérének volt a fia. Kazinczy Gábor 1838-ban, alig húsz esztendősen nősült meg, házassága azonban hamarosan felbomlott. Ezt követően a társtalanság magánya nyomta rá bélyegét további életére. Kazinczy Gábor Sátoraljaújhelyen élt, miután pesti lapalapítási kísérleteit sorra akadályozta meg a cenzúra. Petőfi 1847 júliusában, felsőmagyarországi útja során meglátogatta Kazinczyt Sátoraljaújhelyen, s együtt látogattak el Széphalomra. A kéziratot 1960-ban szerezte meg intézményünk a Kazinczy család egy rokonától.

A levél említi a költő öccsét, Petőfi Istvánt, valamint Bulyovszky Gyula és Halka Sámuel verseit. A címzés és boríték nélküli misszilis Kovács Pál örököseitől ajándékként került, Endrődi Sándor közvetítésével a Petőfi Házba.

Petőfi Sándor feltételezett borospohara. „Különben én becsüllek, oh, pohár! / Csak egy van benned, amit restelek; / Azt restelem csak benned, oh pohár! / Hogy olyan könnyen kihörpentelek. // Ha én tenéked volnék, oh pohár! / Ki nem fogynék a borból sohasem; / Aztán, ha nékem volnál, oh pohár! / Innál belőlem véges-végtelen.” (Petőfi Sándor: Poharamhoz, 1844)

A pohár zöld színű öntött üvegből készült. Felső része alul elkeskenyedő henger, lent a talp tölcsérszerűen kiszélesedik. A felső rész peremén egy, alján két kidomborodó csík fut. A kettő közötti sávban körökben elhelyezett félgömbök adják a mintát.

Ferenczy Béni (1980-1967) 1948-ban, a forradalom 100. évfordulójára készítette Petőfi-szobortervét, de a megrendelőnek végül nem tetszett a vékonydongájú, minden pátoszt nélkülöző, kemény tartású fiatal legényt formáló alkotás. A gipszben maradt szobrot egy pincéből Hatvany Lajos hozta elő, s tette a nagyközönség számára is láthatóvá, amikor Így élt Petőfi című könyvének (1955) borítójára tetette. Az évekig dugdosott szobor először Gyulán (1960) állították fel, majd kalandos úton eljutott Milánóba, ahol a híres Biblioteca Ambrosianába - talán a világ első múzeumába - került. A Cortile degli Spiriti Magni (az európai kultúra nagy gondolkodói) loggiás udvarában helyezték el, Platón, Aquinói Szent Tamás, Goethe, Chateaubriand, Schiller, Dante, Galilei, Shakespeare, Manzoni társaságába. A Petőfi Irodalmi Múzeum kérésére az 1960-as évtizedben bronzba öntötték, s hosszú ideig a Petőfi-kiállítások központi alakja volt. Az elmúlt évtizedekben a múzeum kertjében állt, s március 15-én, július 31-én az irodalomszeretők Petőfi-ünnepét itt tartják Ferenczy Bénire és Petőfire egyszerre emlékezve.

Forrás:

E. Csorba Csilla: Bolyongó üstökös. A Petőfi-kultusz alakváltozatai. 2019. október 29. - 2020. szeptember 30.

Coburg Fülöp herceg adománya. Petőfi Sándor 1847. július 5-én Tompa Mihállyal kirándult a murányi várba, és megörökítették nevüket a várterem telefirkált ajtaján. „Ezekről az aláírásokról 1855-ben jelent meg először tudósítás: egy kiránduló társaság a többi falra firkált név közt ráakadt a két költő aláírására is. (Lehózky Tivadar, Kirándulás Murányba, Vasárnapi Ujság, 1855. 23. sz.) Eperjessy Kálmán nagyrőcei tanár 1879-ben lemásoltatta az aláírásokat, s a másolatot elküldte Jókainak (Pesti Hírlap, 1879. dec. 16.); a nyolcadrét alakú fehér lap a Jókai-hagyatékkal 1912-ben került a Nemzeti Múzeum tulajdonába (OSZK Kézirattára, PE. 213. sz.). Hogy megóvják a két költő murányi látogatásának értékes emlékét, pár évvel később az uradalmi erdőfelügyelőség a nevek fölé védő-üveglapot tétetett, de ez egy idő múlva tönkrement, szabadon hagyva az aláírásokat (1848/49 Történelmi Lapok, 1895, 16-17. sz.). A Petőfi Társaság 1910 szeptemberében levélben érdeklődött az erdőigazgatóságnál az ereklye állapotáról; válaszként Coburg Fülöp herceg, a vár akkori gazdája adományaként megkapták a faajtónak azt a kifűrészelt darabját, melyen az aláírások – noha átfirkálva – még olvasható állapotban voltak. (Petőfi Összes Művei, VII. 588.) „Itt állt a nagy, itt állt az erős Murány, / Ezt ostromolta hajdan Veselényi” (Petőfi Sándor: Murány omladékai, 1847)

János vitéz története többször is felbukkan Jaschik Álmos (1885–1950) munkásságában, aki a könyvillusztráció mellett tervezett színházi díszleteket és jelmezeket, plakátokat, bélyegeket és bankjegyeket is. Az itt látható 1939-es és 1941-es grafikák szín- és formavilága már egészen más képet mutat, mint az 1920-as kiadáshoz készült szecessziós illusztrációk. A derengő, kissé álomszerű jelenetekkel szemben ezek a képei homogén színfoltokból épülnek fel és humoros részletekkel gazdagítva mesélik el János vitéz történetét. A változásban szerepet játszhat, hogy az 1930-as években Jaschik nem egy újabb illusztráció készítése miatt foglalkozott a János vitézzel, hanem azért, mert célja a költemény megfilmesítése volt. Az animációs film azonban anyagi és technikai okok miatt nem készült el.

Forrás:

"Magyar népmesék - rajzfilmen", Keleti Ujság 23, 108. sz. (1940): 3.

A Petőfi Társaság anyaga, Machek Gusztávné Horváth Ilonának, Szendrey Júlia leányának ajándéka, Kéry Gyula gyűjtése. „Nyilatkozat mely szerint alólirott mint Szendrey Julia leánya – a Petőfi-társaság kérésére ezennel hitelesen bizonyítom, hogy [...] az 1849- halálfejes, kézi munka pedig édes anyám sajátkezű munkája. Kelt Bpesten 1907. okt. 20-án Machek Gusztávné sz. Horváth Ilona” (Machek Gusztávné nyilatkozata)

Négyszög alakú, piros alapon színes fonallal, keresztöltéses kézi hímzés. Középen fehér-szürke vonallal koponya, alatta keresztbe tett lábszárcsontok, alul feketével 1849, kétoldalt zöld, sárga, szürke, barna színekből babérág. A restaurálás során a hátlapra piros vásznat rögzíttettek, illetve mályvaszínű selyemszalaggal beszegték a kézimunkát.

„Nyúgodalom, mely elszállottál a mi szivünkből, / Szállj ide e sírnak drága lakója fölé. / Életet és örömet adnánk a férj s az apának, /Se kőnél egyebet nem lehet adni neki! / Állni soká fog e kő; hamarabb elporlik azonban, / Mint lelkűnkben ama bánat, amelyet okoz.” (Petőfi Sándor: Sírvers, 1848)