Orlai Petrics Soma (1822–1880) festőművész, a történeti festészet jeles alakja, anyai ágon Petőfi Sándor másodunokatestvére. Pápán jogi végzettséget szerzett, tanulmányai egy részét Petőfivel és Jókaival végezte, hatásukra írogatott is. Megfestette Petőfi Debrecenben című képét, amely a nyomor és nélkülözések napjaiban, fűtetlen szobában, verseit rongyos szalmaszéken írva ábrázolja a költőt. Fakult, foltos kézirat. Az első fólió verzóján Ernst Lajos gyűjteményének pecsétje, a második fólió verzóján címzés, postabélyegző, és ép viaszpecsét, középen a pecsétnél a papírlap kiszakítva.

Úrházy György (1823–1873) író, költő, lapszerkesztő, ügyvéd ez idő tájt a kolozsvári Erdélyi Híradó munkatársa, az erdélyi haladó szellemű fiatalság vezetője volt. Úrházy 1845 nyarán kezdte meg az Unio című zsebkönyv anyaggyűjtését, antológiája céljául tűzve a közel félszáz éves törekvés, Magyarország és Erdély egyesítésének népszerűsítését. 1846 nyarán ismét felhívta „a két testvérhon t. c. íróit: hogy egyesülve fűzendő szépirodalmi koszorújához” szeptember 15-ig küldjék el a kötetbe szánt írásaikat. Az Unio végül csak 1847. június 25-én jelent meg, benne Petőfi öt versével: Költői ábránd volt, mit eddig érzék…; Isten csodája; Erdélyben; Tűz; Rongyos vitézek. Az Erdélyi Híradó augusztus 15-i számában Úrházy és Petőfi verseit említve a következőképpen méltatja a kötetet: „[…] e könyvbe lerakott érzelmi gyöngyök rendeltsége nemcsak pillanatnyi hatás, nemcsak néhány percig tartó kéjben ringatása a kebelnek, hanem elhintett nagybecsű magvak azok, melyek termékeny földbe hullva, gyököt verve, gondos ápolás után egykor honunk felvirágzásának lesznek fontos tényezői.” Petőfi levele elején az Erdélyben című versről, a továbbiakban a Költői ábránd volt, mit eddig érzék… kezdetű szerelmes költeményről esik szó. Utóbbinak eredeti címében Szendrey Júlia neve, keltezésében pedig Erdőd szerepelt, ezek törlése azért volt fontos, hogy a költő az Unio tiszteletpéldányának elküldetésével ne hozza hírbe idő előtt Júliát. Az elsárgult, fakult írású levél közepén a jól olvasható rész azt bizonyítja, hogy a trágárságot elfedték a kiállítás nézőinek szeme elől, és így pont ezek a sorok menekültek meg a fény károsító hatásától. A boríték, címzés és keltezés nélküli levél Szász Károly (1865–1950, az MTA, a Kisfaludy, valamint a Petőfi Társaság tagja, országgyűlési képviselő, miniszteri tanácsos) ajándékaként került a Petőfi Társaság gyűjteményébe 1900 körül.

1845. nyár végén, augusztustól szeptemberig a költő Erdélyi Ferenc református lelkésznél tartózkodott Gödöllőn. A parókián ismerte meg Mednyánszky Bertát, a gödöllői jószágigazgató lányát. A kapcsolatról számos, bizonytalan hitelességű visszaemlékezés született évtizedekkel később. Annyi bizonyos, hogy a költő legfeljebb háromszor találkozhatott a szép, szőke, kék szemű, vele egyidős lánnyal. Éppen ezért Berta mit sem tudott a váratlan leánykérésről, melyet Mednyánszky János, az apa természetesen visszautasított. E szerelem élményéből született a 39 verset tartalmazó ciklus, melyet Emich Gusztáv jelentetett meg 1845-ben. A költemények ugyanolyan formában, 10+9+10+8 szótagú, félrímes trochaikus sorokban íródtak, és részben párhuzamosan készültek a Versek 1844–1846 kéziratának lezárásával. Emich Gusztáv, mivel nem rendelkezett saját nyomdával, a Heckenast és Landerer társas céggel nyomtattatta ki a könyvet, s még nem remélt különösebb hasznot a megjelentetésétől.

A Petőfi Társaság anyaga, a Kutczián család adománya, Kéry Gyula gyűjtése. A leltárkönyvek ezt a tárgyat „karosszéknek” nevezik. „Tanúsítvány. Alólirott, Kollár János ügyvéd mezőberényi lakos, mint néh. Bonyhay Benjámin Mezőberény község hosszú időn át volt főjegyzője, Békésvármegye táblabírája és néhai neje szül. Kutczián Katalin hagyatékainak rendezésével megbízott rokon, tanúsítom, miszerint a Petőfi-Társaságnak felajánlott bútorzat, mely áll egy ó divatú kanapé, egy karosszékből, ugyanazonos a néh. Bonyhay Benjámin és neje Kutczián Katalin birtokában volt azon bútorokkal, melyet nagynevű költőnk, Petőfi Sándor, a Bonyhay családnál Mezőberényben baráti látogatásai alkalmával és legutoljára 1849-ben Erdélybe utazásakor használt. Mint a Bonyhay-család bizalmasa Bonyhay Benjámintól sokszor hallottam, miszerint ezen bútort nagynevű költőnk baráti látogatásai alkalmával több alkalommal, legutoljára pedig 1849. évben Erdélybe utazásakor használta. Ezért azokat Bonyhay Benjámin igen nagy becsben tartotta és akkori állapotában fenntartottam még az áthuzatát sem változtatván meg. A Bonyhay-család leszármazók hátrahagyása nélkül való elhunytakor ezen bútorzatot néh. Bonyhai Benjáminné szül. Kutczián Katalin egyik rokona Kutczián Dániel vette meg, ki ösmervén ezen bútorok történelmi nevezetességét, azért azokat mint relikviákat nagy becsben tartotta és eredeti állapotokban fenntartotta. Negyvenkét év óta ösmerem ezen bútorokat, ennélfogva ugyanazonosságokat igazolom. Mezőberény, 1910. augusztus 17. Kollár János ügyvéd, Békésvármegye tb. főügyésze.” (1911)

A barna, lakkozott fájú mezőberényi bútor ülőlapja kerek, hátsó lábai egyszerűek, hengeresek, a két első esztergált, ívelt vonalú, alul kiszélesedő. A háttámla felső része lapos félkörív alakú, lejjebb vonala megtörik, a támla elkeskenyedik, majd az ülőlap közelében ismét kiszélesedik, karfaszerűen ér véget. A háttámla kerete több darabból összeállított, esztergált, díszített. A fotelt a restaurálás során zöld plüssel vonták be, azonos színű zsinórdíszítéssel.

„Szólj üdvességemnek / Megváltó keresztje! / Nem nyílik meg ajkad? / Semmit sem felelsz- e?— / Oh, mikép felelnél, / Hiszen néma nyelvvel... / Kiterítve... holtan... / Koporsóban fekszel!” (Petőfi Sándor:Elmondom, mit eddig...1845)

Az ereklyetartóban üveg alatt nyersselyem alapon 9 ovális, világosbarna, fényes levél látható. A Petőfi Társaság által készített ereklyetartó kerek rézkeretének peremén préselt technikájú, stilizált virágmintás díszítés fut körbe. A keret tetején az odaforrasztott dísz két, szalaggal összefogott, olajágat formáz, virágfüzérrel. A keret hátoldalán, alul kis rézlapocska rögzíti a kivehető réz hátlapot.

A Petőfi Társaság anyaga, özv. Schneider Jánosné Hruz Anna adománya Pozsonyból, Kéry Gyula gyűjtése. Az ereklyetartó Benczúr Gyuláné adománya. „E bizonytalan állapot azonban nem tartott sokáig, Szendreyék végre is belátták, hogy Júliát le nem beszélhetik szándékáról, s alig egy hét elteltével e találkozás után, Szendrey utasított, hogy menjek Petőfihez, s mondjam meg neki, hogy ’csináljanak, amit akarnak’. Egyszersmind felszólított, hogy kérjem fel a helybeli papot s valami bizalmas nőt, akik találkozásukkor jelen legyenek, mivel a szülők nem akarnak jelen lenni. E megbízás folytán én azonnal leszaladtam a legközelebb lakó Tomasek ispánnéhoz (aki Lauka Gusztáv nővére volt), onnét a helybeli paphoz és Petőfihez, s rövid időn együtt voltak mind a négyen a vár egyik termében. Augusztus 5-én történt e találkozás, melyen mindjárt meghatározták az esküvő napját is, mely szeptember 8-ára tűzetett ki.” (Sass Károly: Adatok Petőfi házassága történetéhez, Halasi Újság, 1883. szept. 2. és 9.) „Itt a gyűrű, itt a gyűrű, / Itt van végre ujjamon! / Itt van ajka, itt van ajka, Itt van végre ajkamon!” // Oh mi édes, oh mi édes / A csók piros ajakán! / A kerek világnak minden / Édessége itt van tán.” (Petőfi Sándor: Augusztus 5-dikén, 1947) „Leestem ugyan a szabadság szárnyáról, / Be vagyok kerítve egy kis karikába, / De mért kívánkoznám ki e karikából, / Midőn minden gyönyör ide van bezárva?” (Petőfi Sándor: Arany Jánosnál, 1847)
A Petőfi Sándor és Szendrey Júlia összetartozását jelképező aranygyűrűn Szendrey Júlia monogramja, valamint házasságkötésük dátuma van bevésve: „J. S. 1847.”  A mesterjegy alapján megállapítható, hogy a gyűrűt a pesti Király utcai Prandtner ötvösdinasztia egyik tagja készítette.A gyűrűt 19. század utolsó harmadában kibontakozó Petőfi-kultusz idején helyezték el egy külön erre a célra készített, monstrancia formájú ereklyetartóban, melynek egész felületét indás, virágmintás, gazdag díszítés borítja.

Kovács Pál (1808–1885) győri orvos és író, 1847-ben átvette a győri Vaterland című lapot, melyet Hazánk címen magyar lapként jelentetett meg 1848 nyaráig. A levél Szendrey Júlia naplójának a Hazánkban való közlésével kapcsolatos.

A huszonhét fejezetből és 1480 sorból álló elbeszélő költemény Petőfi legismertebb alkotása, mely az első alkotói pályaszakasz lezárása. Az első kiadás alcíméül szerzője a népmese műfaji megjelölést választotta, és 1846-os, német nyelvű önéletrajzában is „Volksmärchen”-nek vallja.

Az elbeszélő költemény 1844. november 15. és december 5. között születhetett, Petőfi német nyelvű önéletrajzában A helység kalapácsa után említi. A Pesti Divatlap 1844. december 8-i számában már mint kész művet jelentik be: ,,A napokban Vörösmarty, Vachot Sándor és e lap szerkesztője [Vahot Imre] előtt olvasá föl Petőfi legujabb nagy költeményét, illy cim alatt: János vitéz...”

A kötet 1845 januárjának utolsó napjaiban vagy február legelején kerülhetett nyomdába, mivel a kiadói előszóban így szerepel: „télhó végén 1845.” Valószínűleg a Gyurián- és Bagó-féle nyomdában – ahol Petőfi segédszerkesztőként gyakran megfordult – nyomtatták, amire a címlapon olvasható „Budán” és a „m. k. egyetem betüivel” megjelölés utal.

A művet ihlető forrásokról sok elmélet született, a (nép)mesék és a korabeli ponyvák között kell keresnünk ezeket.

A kötet a Petőfi Társaság gyűjteményéből származik.

"Lotz életművét elemzők a húsz ismert János vitéz ábrázolásból méltán emelik ki a friss, eleven, jó megfigyelőkészséget mutató lapokat, a Jancsi búcsúja Iluskától, Bujdosása, A zsiványok között, Felcsap huszárnak címűeket. A XI. énektől következőknél a freskófestő Lotz dagályosabb, ünnepélyes, bécsi iskolázottságához erősen kötődő stílusa dominál, és monumentális hatású ábrázolásokat eredményez. Lotz Petőfi számos munkáját tartotta magához közelállónak: illusztrálta többek között Az apostolt, a Bolond Istókot a Kinn a ménes kezdetű verset, stb. és az ő munkáival jelent meg a kiegyezés körüli években a Petőfi válogatott költeményeit tartalmazó kötet is." E. Csorba Csilla: A halhatatlanság suttogásai - A Petőfi illusztrációk történetéből.

Forrás: E. Csorba Csilla, "A hallhatatlanság suttogásai: A Petőfi illusztrációk történetéből", Magyar Napló 11, 7. sz. (1999): 16-18.

21X13 cm méretű, kékes színű, restaurált fólió rektóján, a verzó üres. Autográf tintaírás, P. S. aláírással, a vers címe: Zsuzsikához. A lap alján Petőfi István saját kezű igazoló feljegyzése: „Petőfi Sándor bátyámnak saját kézzel írt költeménye. Petőfi István Felegyháza Octb 13. 867.” A kézirat a szakleltárkönyv feljegyzése szerint „a Petőfi Társaság törzsanyagából való”, ajándék az 1900-as évek elejéről. A régi iktatókönyvből megállapítható, hogy az ajándékozó egy olvashatatlan nevű, talán Berenczeny Béla, komáromi ügyvédtől kapta a kéziratot. Ez korábban még együtt volt a Balláné Nagy Zsuzsikától őrzött többi kézirattal (Zsuzsikához I., Zsuzsikához II.), de már nem volt azok között, amelyek a nagykőrösi gimnázium birtokába jutottak, feltehetően az 1860-as évek végén. Arra, hogy a kéziratot Petőfi még Dunavecsén odaadta a lánynak, s nem később, Pestről küldte el, a benne lévő szövegvariánsokból lehet következtetni: ezek még egy korábbi szövegállapotot mutatnak, amelyen Petőfi 1844. június–július folyamán több ponton javított. A vers eredeti címe, a korábbi fogalmazásban előforduló Az én kis Zsuzsikám szövegváltozat, valamint az összkiadások keltezése bizonyítja, hogy a dunavecsei Zsuzsika-versek egyikéről van szó: ő az a lány, akinek a megpillantását remélve néz ki ablakán a költő. Petőfi feltehetően egy Zsuzsika-ciklus gondolatával foglalkozott Dunavecsén, ebbe szánhatta a szóban forgó darabot is. A dunavecsei hagyomány szerint Petőfi szállásadójának, Nagy Pálnak két háza volt a községben, két egymás melletti telken. Az egyiknek, mely ma is áll, utcai szobáját foglalta el a költő. Petőfi 1844. június–júliusban, Pesten két módosítást tett a kéziratban, melyekkel az volt a célja, hogy a „Zsuzsika” név ne maradjon a versben: a címet Éjjelre, „Az én kis Zsuzsikám” sort „Az én kedves babám”-ra változtatta.

A kézirat tisztázat, kékeszöld fóliókon, korábbi kétrét hajtogatás nyomaival a mottót Petőfi eltérő színű tintával és szemmel láthatólag utólag írta be a cím és a szöveg közé, a mottó a későbbi közlésekből elmaradt. A versnek még két kéziratváltozata lappang: Somogyi József 1871-es állítása szerint Petőfi Debrecenben a szeme láttára írta az Ivás közben című verset, majd átadta a Lepke című kéziratos diáklap számára. Somogyi József közölte az addig ismeretlen mottó szövegét is. Ez a kézirat azonban sohasem került elő. Péchy Imre pedig Kiadatlan költemény Petőfitől című cikkében (Figyelő, 1871, jan. 24., 43.), melyben egyébiránt a Sorshúzás előtt című verssel foglalkozik, megemlíti, hogy apja, aki „mint hittanhallgató 1843–44-ben Debrecenben ismeretségben állt Petőfivel”, kézirataiból több költeményt lemásolt, az Ivás közben című bordalt is. Ez másolat volt ugyan, de elképzelhető, hogy egy ismeretlen eredeti kézirat után készült, mely nem azonos a most bemutatottal. Ez a másolat sem került elő. Érdekes, hogy Petőfi saját kezűleg sajtó alá rendezett köteteiben az Ivás közben messze került a többi debreceni verstől: az 1844. április–májusban írt dunavecsei versek között találjuk, az Éjjel és a Vizen szomszédságában. Ferenczi Zoltán feltevése szerint a Nemzeti Körtől felkért bírálók hagyatták ki. Vidám diáktársaságban való előadásra alkalmas darab, mely kitűnően megfigyeli a borközi állapot tüneteit (dadogás, szótévesztés, hencegés azzal, hogy bírja a bort, elálmosodás), de a zsánerfigurával azonosul. A költemény előzménye annak az 1844. évi verscsoportnak melyben Petőfi telhetetlen borivó, könnyelmű bohém-figurának mutatja magát. Pándi Pál mutatott rá, hogy a vers tudatosan illeszkedik a műfaj irodalmi előzményeihez, a költemények eredetileg egy Csokonai-strófa volt a mottója, formailag pedig a Fóti dalt követi. Maradtak fenn emlékezések a vers keletkezésének állítólagos közelebbi körülményeiről. Kettő közülük megközelítően azonos. Somogyi József így mondja el: Petőfi gyakran feljárt a debreceni kollégium „olvasóköri helyiségébe”, ahol Somogyi és Kovács József többekkel pénzt adtak össze, és kedélyes estét rendeztek. Éjféltájban Somogyi felszólította Petőfit, hogy írjon valamit a Lepke című folyóiratba. Petőfi ekkor papírt kért, és felírta a címet: Ivás közben. A kéziratot a PIM 1965-ben gyűjteményezte Vasberényi Gézától, akihez Szakonyi Emesétől, Balogh Jánosnak, Arany János és Petőfi nagyszalontai barátjának leszármazottjától került.

Petőfi 1846. augusztus 30-án este érhetett gyorskocsival Debrecenbe, ahonnan másnap folytathatta útját Szatmárra, ahol a visszaemlékezések szerint politika és irodalom körül folyt a diskurzus a helyi politikusok és a Tízek Társasága tagjai között. Valószínű, hogy egy ilyen vitába torkolló beszélgetés költői lenyomata a vers.

A fólió rektóján Petőfi autográf kísérőlevelét olvashatjuk, melynek címzettje Kovács Pál (1808–1885, győri orvos és író) és benne említi Lisznyai Damó Kálmán (1823–1863) költőt, a Tízek Társaságának tagját.

Közismert, hogy Petőfi megpróbálkozott a színészmesterséggel saját és Rónai álnév alatt is: főként statisztált, néma, illetve egymondatos segédszínészi feladatokat kapott. A költő megtiszteltetésként, már irodalmi teljesítményei elismeréséül felléphetett 1844. október 12-én a Nemzeti Színházban barátja, Egressy Gábor jutalomjátékán Szigligeti Ede Szökött katona című népszínművében, ahol Gémesi nótáriust játszotta. Egressy Gábor a Magyar Színházi Lapban több évtized múltán már anekdotaként adta elő az esetet: „Petőfi Sándor 1845-ben azt kérdezi tőlem: – Mit adsz jutalom játékodul? Egressy: A »Szökött katonát«. Petőfi: Lehetetlen!... És mit játszol benne? Egressy: A szabót! Petőfi: Lehetetlen. Eszerint eldanolod azt is, hogy »Három alma meg egy fél…« Egressy: Természetesen! Danoltam én már operában is! Petőfi: Mit gondolsz? Hátha ugyanakkor én is föllépnék? Egressy: Dicső lenne?! Mit játszanál? Petőfi: A jegyzőt! Ha sikerül: színész maradok. Ha nem – akkor Thaliától örökre búcsút veszek. Egressy: Hogyne sikerülne! A próbák sikerültek is. Jön az előadás. Sándor elejétől végig bátran, kedélyesen játszott, és ügyesen mozgott. Csupán hangja volt egy kicsit fakó a sok dohányzástól. Mikor azonban a végjelenetben ezt kell mondania (az illetőkre mutatva): »Ez itt a vőlegény – ez pedig a menyasszony«, Sándor – szórakozásból – a leányt mutatta be vőlegényül, s a fiút pedig menyasszonyul, mire a karzatról egy kis nevetés hallatszott. Sándor ezt a cselét a Sors intésének vélte, s a színészi pályáról csakugyan végkép lemondott.”

A Petőfi-költemények első összkiadását az Emich Gusztáv kiadóvállalatából 1868-ban részvénytársasággá alakult Athenaeum valósította meg. A nagy formátumú, egykötetes, képes díszkiadást az 1870-es évek elején hazánk legkiválóbb grafikusművészei, köztük Lotz Károly és Székely Bertalan illusztrálták, a szövegek összegyűjtésével és elrendezésével Greguss Ágost egyetemi tanárt, esztétát bízták meg. 1869-ben elhunyt id. Emich Gusztáv, az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt. alapítója, ekkor választották igazgatósági taggá Greguss Ágostot, aki ráadásul Petőfi személyes ismerőse volt. Petőfi 1845-ben, mint költő¬társához, verset írt, 1847-ben azonban, az összes költemények bírálata miatt már durván támadta. Greguss több éves munkával szerkesztette a kötetet, egybevonva az Összes költemények és az Újabb költemények anyagát. Fölvette az utóbbiak közül politikai okok miatt addig kimaradt darabok zömét, másoknak megcsonkított szövegét kiegészítette, összegyűjtötte a zsengéket, a töredékeket is, s „Toldalék”-ként a kötet végére illesztette. Ide olvasztotta be a Gyulai Pál által szerkesztett, s 1863-ban a Pfeifer kiadónál megjelent Petőfi Sándor vegyes művei I–III. versanyagát is, A helység kalapácsa kivételével, amely a „Nagyobb költemények” közé, a törzsanyagba került. Több forradalmi darabot azonban még mindig nem tartott kiadhatónak. A cím, Petőfi Sándor költeményei is kerülte az összes jelzőt. A kötet 65 illusztrációt tartalmazott, a költő portréját Jankó János rajzolta meg. Az aláírás nélküli rövid előszót Gyulai szövegezte. A díszkiadás később több alakváltozáson ment át, több színvariánsú kötéstáblával is megjelent – jelentős sikert aratva a közönség körében.

Petőfi Istvánnak e levelén kívül csak egy bátyjához írott levelét ismerjük. Azt, melyet az Életképek 1848. július 16-i számában közölt. E levélben Petőfi István Petőfi Sándor őrnagyi rangjáról és a katonaságról való lemondásának nyilatkozatára utal, mely a Közlöny 1849. június 17-i számában jelent meg. Petőfi István szintén önként állt a szabadságharc katonái közé, a levélben említett kinevezése századosi rangját jelenti. A kéziratot Kéry Gyula gyűjtötte be Kuczkay János szarvasi illetőségű ügyvédtől, Petőfi István hagyatékának gondnoka tulajdonából a Petőfi Társaság számára.

Petőfi könyvtárának csupán töredéke maradt fenn, részben az Országos Széchényi Könyvtárban, részben múzeumunkban találhatók egykori saját példányai. Arany János ajándéka volt George Sand Mauprat című, 1837-ben Brüsszelben megjelent kötete, melyet valószínűleg Szendrey Júlia kedvéért adhatott Petőfinek afféle szerelmeseknek szóló könyvként, talán 1847. június 1. és 10. között, amikor Petőfi Szalontán vendégeskedett. A két egybekötött könyvből álló mű eredeti kötéstáblája nem maradt fenn, a címoldalon olvasható a dedikáció: Petőfi Sándornak Arany János. Petőfi felesége kedvenc írónőjétől idegenkedett, miként az Úti levelekben is írja: „George Sand az új világ csodája és én bámulom, talán imádom is, de nem szeretem. O, mint a mészáros a marha böndőjét, fölhasítja a társadalmat, hogy megmutassa belsejének egész rondaságát, és azt kiáltja: így nem maradhat! ... oh, ez merész, dicső, nagy munka, de férfinak való, nem asszonynak. Regényeinek olvasásakor mindig megzavar a gondolat, hogy ezeket asszony írta, s szinte kedvetlenül teszem le. Ha már munkás az asszony, jó, hadd főzzön a konyhában, hadd gyomláljon a kertben, itt szép, ha bepiszkolja is kezét; de az istállót bízza a férfiakra.” (Úti levelek Kerényi Frigyeshez, XVIII., Koltó, 1847. okt. 14.) A kötet bibliográfiai leírása: Mauprat, par George Sand. Tome I–II. Bruxelles, Meline, Cans et Compagnie, 1837. Kemény fedelű papírkötésben, műbőr, aranyozott gerinccel.