A Petőfi Társaság anyaga, Machek Gusztávné Horváth Ilonának, Szendrey Júlia leányának ajándéka, Kéry Gyula gyűjtése. „Nyilatkozat mely szerint alólirott mint Szendrey Julia leánya – a Petőfi-társaság kérésére ezennel hitelesen bizonyítom, hogy [...] az 1849- halálfejes, kézi munka pedig édes anyám sajátkezű munkája. Kelt Bpesten 1907. okt. 20-án Machek Gusztávné sz. Horváth Ilona” (Machek Gusztávné nyilatkozata)

Négyszög alakú, piros alapon színes fonallal, keresztöltéses kézi hímzés. Középen fehér-szürke vonallal koponya, alatta keresztbe tett lábszárcsontok, alul feketével 1849, kétoldalt zöld, sárga, szürke, barna színekből babérág. A restaurálás során a hátlapra piros vásznat rögzíttettek, illetve mályvaszínű selyemszalaggal beszegték a kézimunkát.

„Nyúgodalom, mely elszállottál a mi szivünkből, / Szállj ide e sírnak drága lakója fölé. / Életet és örömet adnánk a férj s az apának, /Se kőnél egyebet nem lehet adni neki! / Állni soká fog e kő; hamarabb elporlik azonban, / Mint lelkűnkben ama bánat, amelyet okoz.” (Petőfi Sándor: Sírvers, 1848)

A Petőfi Társaság 1911-ben közreadta a Petőfi ház történetét és műtárgyait leíró katalógust. Ebben a kiadványban szerepel 182-es szám alatt Petőfi lovasszobra 1852-ből, a következő történet kíséretében: „Ezt a szobrot Herlicska paksi vendéglősnek egy vándorló szobrász adta emlékül, amikor vándorlása közben hozzá betért és néhány napot nála töltött." A Petőfit lóháton ábrázoló kisplasztika nagy valószínűséggel a költő halála után legkorábban készült szobrok köréhez tartozik (Petőfi halála után először 1850-ben Alexy Károly készített büsztöt a költőről). Az ismeretlen mester kissé felfelé néző arccal, nagy hajjal és kis kecskeszakállal ábrázolja Petőfit, felül nyitott ingben. A gyűjteménybe Kéry Gyula gyűjtése nyomán került be, a Herlicska család adományaként.

Forrás:

Kéry Gyula, szerk., A Petőfi-ház története és katalógusa, Petőfi Könyvtár 26 (Budapest: Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat, 1911), 63.

A sapkát Szendrey Júlia menyasszonysága idején hímezte Petőfinek. A költő 1848-ban használt jegyzőkönyvében, amelyben Szendrey Júliától is találhatóak bejegyzések, az „S. elhozott ruhái” című jegyzékben két házisapka szerepel. (OSZK Kézirattár, Fond VII/85.)

„Jókai Mór szombaton egy nehéz selyemből horgolt vörös színű házi föveget kapott ajándékba Kolozsvári Lajos pesti szabómestertől. A föveg különös becse abban áll, hogy a Petőfié volt, melyet egykor neje készített neki menyasszony korában. Egyetlen fia később megszorulva, eladta azt csekény pénzért, Kolozsvári Lajos pedig harmad kézből megvette magának, mígnem most csinos tokban Jókainak ajándékozta, aki rögtön ráismert, miután egykor sokszor látta a költő fején. Ha egykor Petőfi hátrahagyott apróságai össze lesznek gyűjtve a múzeumban: akkor jelenlegi birtokosa e föveget is az emlékek közé adja.” ([Sz. n.]: Jókai Mór..., Fővárosi Lapok, 1873. jan. 21.) A Petőfi Irodalmi Múzeumban található házisapka talán azonos azzal a tárggyal, ami Petőfi Zoltántól került Kolozsvári Lajos pesti szabómesterhez, majd Jókaihoz.

„Hát vállatrántó / És fej billentő / És hálósapkás / Jó békés polgár / Lesz a tüzes ifjú?” (Petőfi Sándor: A haraghoz, 1847)

Kovács Pál (1808–1885) győri orvos és író, 1847-ben átvette a győri Vaterland című lapot, melyet Hazánk címmel magyar lapként jelentetett meg 1848 nyaráig. A levél említi Petőfi Kutyakaparó című versét. A címzés és boríték nélküli misszilis Kovács Pál örököseitől ajándékként került, Endrődi Sándor közvetítésével a Petőfi Házba.

A versek ihletője Mednyánszky Berta, Mednyánszky Jánosnak, a gödöllői Grassalkovich uradalom inspektorának lánya. Petőfi két vagy három találkozás után levélben megkérte Berta kezét, ám a lány levelében elutasította a közeledést. A Mednyánszky Bertához írt Szerelem gyöngyei című ciklus IX. és egy számozatlan darabja. A kéziratot Dömötör Bertalan dömsödi református lelkész felesége Keresztes Teréz adományozta a Petőfi Társaság könyvtárának 1877-ben.

Festő rokonának és jó barátjának a költő több alkalommal ült modellt. Orlai Petrics Soma legismertebb Petőfi Sándor mellképe 1848 nyarán készülhetett, és a Nemzeti Múzeum őrzi. A művész később többször megfestette ezt a kompozíciót. Különleges fekete fehér változata a Petőfi Irodalmi Múzeum gyűjteményében található.

Forrás:

Keserü Katalin, Orlai Petrics Soma (Budapest: Képzőművészeti Kiadó, 1984), 18.

Emich a szabadságharc leverése után tervbe vette Petőfi teljes költői életművének kiadását. Korábban 1846-ig tette közzé a cenzúra által is engedélyezett műveket, ezúttal viszont az 1847 és 1849 közötti, javarészt publikálatlan műveket készült kinyomtatni. Miután Szendrey Júlia átadta Petőfi hátrahagyott műveit, Emich 1850 nyarán hozzálátott a kötet nyomdai munkálataihoz, melyet nagy gonddal végzett, igyekezvén a cenzúra előírásainak is megfelelni. Noha Emich kihagyatta vagy megrövidítette a forradalmi verseket, a nagy érdeklődéssel várt kiadványt elkobozták a hatóságok, majd bezúzták a még bekötetlen íveket. Néhány példányt – melyet utólag kötöttek be – sikerült megmenteni. Múzeumunk az egyetlen teljes, címlappal ellátott, egybekötött variánst őrzi. A szintén ritkaságnak számító kétkötetes változatból is birtoklunk egyet. Az itt látható Újabb költemények megmentett példányának íveit egy nyomdász az inge alatt csempészte ki a Kígyó utcai üzletből, amit maga Emich rejtett el és őrzött meg. A kiadó ex librise látható ezen a példányon.

"Lotz életművét elemzők a húsz ismert János vitéz ábrázolásból méltán emelik ki a friss, eleven, jó megfigyelőkészséget mutató lapokat, a Jancsi búcsúja Iluskától, Bujdosása, A zsiványok között, Felcsap huszárnak címűeket. A XI. énektől következőknél a freskófestő Lotz dagályosabb, ünnepélyes, bécsi iskolázottságához erősen kötődő stílusa dominál, és monumentális hatású ábrázolásokat eredményez. Lotz Petőfi számos munkáját tartotta magához közelállónak: illusztrálta többek között Az apostolt, a Bolond Istókot a Kinn a ménes kezdetű verset, stb. és az ő munkáival jelent meg a kiegyezés körüli években a Petőfi válogatott költeményeit tartalmazó kötet is."

Forrás: E. Csorba Csilla, "A hallhatatlanság suttogásai: A Petőfi illusztrációk történetéből", Magyar Napló 11, 7. sz. (1999): 16-18.

Közismert, hogy Petőfi megpróbálkozott a színészmesterséggel saját és Rónai álnév alatt is: főként statisztált, néma, illetve egymondatos segédszínészi feladatokat kapott. A költő megtiszteltetésként, már irodalmi teljesítményei elismeréséül felléphetett 1844. október 12-én a Nemzeti Színházban barátja, Egressy Gábor jutalomjátékán Szigligeti Ede Szökött katona című népszínművében, ahol Gémesi nótáriust játszotta. Egressy Gábor a Magyar Színházi Lapban több évtized múltán már anekdotaként adta elő az esetet: „Petőfi Sándor 1845-ben azt kérdezi tőlem: – Mit adsz jutalom játékodul? Egressy: A »Szökött katonát«. Petőfi: Lehetetlen!... És mit játszol benne? Egressy: A szabót! Petőfi: Lehetetlen. Eszerint eldanolod azt is, hogy »Három alma meg egy fél…« Egressy: Természetesen! Danoltam én már operában is! Petőfi: Mit gondolsz? Hátha ugyanakkor én is föllépnék? Egressy: Dicső lenne?! Mit játszanál? Petőfi: A jegyzőt! Ha sikerül: színész maradok. Ha nem – akkor Thaliától örökre búcsút veszek. Egressy: Hogyne sikerülne! A próbák sikerültek is. Jön az előadás. Sándor elejétől végig bátran, kedélyesen játszott, és ügyesen mozgott. Csupán hangja volt egy kicsit fakó a sok dohányzástól. Mikor azonban a végjelenetben ezt kell mondania (az illetőkre mutatva): »Ez itt a vőlegény – ez pedig a menyasszony«, Sándor – szórakozásból – a leányt mutatta be vőlegényül, s a fiút pedig menyasszonyul, mire a karzatról egy kis nevetés hallatszott. Sándor ezt a cselét a Sors intésének vélte, s a színészi pályáról csakugyan végkép lemondott.”

Petőfi Pesten ismerte meg a jogászkodó Pap Zsigmondot (1823–1904), aki később Nagybányán telepedett le. Festőként is tevékenykedett, Petőfi őt kérte meg, hogy fesse le számára Júliát.

A mű a belső címlap szerint „Készült 1844-ben”, bizonyos személyes visszaemlékezések és nyomtatott források szerint 1844 augusztusa és szeptembere között született. Petőfi ez év júniusában kezdte meg működését Vahot Imre Pesti Divatlapjánál, júliusban zárta le első gyűjteményes kiadását, a Verseket, s feltehetően ezt követően kezdte meg a vígeposz írását. Hetvenöt sornyi mutatvány jelent meg belőle a Pesti Divatlapban, azonban a teljes műre Vahot Imre nem tartott igényt, s minden bizonnyal ő ajánlotta Geibel Károly kiadóvállalatának.

A négy énekből álló hőskölteményt szeptember 14. és 18. között Peregriny Elek cenzor olvasta, véleményezte, majd engedélyezte kiadását.

Petőfi műfajválasztását az is ösztönözhette, hogy a Kisfaludy Társaság pályázatai – a tagok, köztük Toldy Ferenc beszédeiből ez jól rekonstruálható – arra törekedtek, hogy az eposz műfaját hazánkban meghonosítsák, illetve népszerűsítsék.

A helység kalapácsa alapszituációja – a harangozó konfliktusba keveredik a kántorral feleségének elcsábítása miatt – egyes források szerint egy Kiskunfélegyházán megesett, perrel végződő botrányból eredeztethető; Petőfi Szemérmetes Erzsók asszony, Fejenagy és Harangláb esetét gyermekként, esetleg később, a szüleitől hallhatta. A költő a szerelmi háromszöget a falusi templom és kocsma tipikus, modálisan alsó regiszterébe helyezte, humorral és iróniával megteremtve a komikus hősköltemény közegét, létrehozva a klasszikus eposz burleszkjét. Ám az „ossziáni” paródiát a kortársak nehezen értették meg, ez magyarázhatja, hogy noha a mű Petőfi életében csupán egyszer, a Geibel-féle kiadásban jelent meg, még az 1860-as években is volt belőle eladatlan példány.

Petőfi az Emich Gusztávval kötött kiadói szerződést követően gyűjteményes kötetébe nem vehette fel A helység kalapácsát – noha a hivatalos irat megnevezi e munkát is –, mivel Geibel Károly ehhez nem járult hozzá, ám leleményesen, az Emich-féle 1847-es Összes költemények megjelenését követően, mint annak „pótlékát” hirdette, a kelendőségben bízva. A kegyes csalást Jókai névtelen kritikában leplezte le a Jelenkor című folyóiratban.

A 36 pengő krajcár áron hirdetett, fűzött, illusztrált kötet borítójára és szövegközi rajzaira vonatkozóan elfogadható Orlai Petrich Soma visszaemlékezése, mely szerint ezek Petőfi rajzai, s Grimm Vince csupán kőbe metszette azokat.

Orlai Petrics Soma (1822–1880) festőművész, a történeti festészet jeles alakja, anyai ágon Petőfi Sándor másodunokatestvére. Pápán jogi végzettséget szerzett, tanulmányai egy részét Petőfivel és Jókaival végezte, hatásukra írogatott is. Megfestette Petőfi Debrecenben című képét, amely a nyomor és nélkülözések napjaiban, fűtetlen szobában, verseit rongyos szalmaszéken írva ábrázolja a költőt. Fakult, foltos kézirat. Az első fólió verzóján Ernst Lajos gyűjteményének pecsétje, a második fólió verzóján címzés, postabélyegző, és ép viaszpecsét, középen a pecsétnél a papírlap kiszakítva.

Az 1800-as évek második felében fellendülő szoborállítási hullám során számos magyar író és költő szobra készült le és került ki a közterekre. Petőfi Sándor szobrának elkészítésével 1871-ben bízták meg Izsó Miklóst (1831–1875), aki csak a vázlatok elkészítéséig jutott el. 1875-ben bekövetkező halála után Huszár Adolf (1842–1885) vette át a szobrász utolsó megkezdett munkáit: a Dugonics-emlékművet Szegeden és a budapesti Petőfi-szobrot. Ugyan az Izsó által megformált Petőfi-szobortervet igyekezett minél hűbben követni, ez nem volt egyszerű feladat. Hiszen már Izsó életében is megoszlottak a nézetek arról, hogy Petőfinek forradalmár vagy inkább lírai énjét jelenítsék meg a szobron. Végül egy kevésbé forradalmi hevületű, de Izsó utolsó mintájához leginkább hasonlító változat készült el, és lett felavatva 1882-ben. Az itt látható gipszminta csupán részleteiben (pl. a mintadarabon Petőfi lábánál két könyv van, a kész műnél már nincs) tér el a nagyszabású köztéri szobortól, mely ma is megtalálható Budapesten, az V. kerületi Petőfi téren.

Forrás:

Soós Gyula, "A budapesti Petőfi-szobor felállításának körülményei", in Tanulmányok Budapest Múltjából 11 (1956): 335-343.

Nagy Ildikó, "Az első emlékművek, emlékműpályázatok. Társadalmi igény és művészi teljesítmény", in A magyar művészet a XIX. században, szerk. Sisa József, (Budapest: Osiris Kiadó, 2018), 579-586.

A Petőfi Társaság anyaga, Bonyhai Benjámin adománya. 1709-ből való régi karosszék, melyben Orlai Petrics Soma Mezőberényben 1849 júliusában, a költő halála előtt néhány nappal lefestette Petőfit. (Orlai Petrics Soma: Petőfi Mezőberényben, 1849, olaj, karton, ltsz.: 65.44.1.) A hajdani tulajdonos, Bonyhai Benjámin 1885-ben adta át a széket a Petőfi Társaságnak verssel is kiegészített átadólevéllel. „Újévi ajándok e hasadt ódon szék, / az idők viharja által roncsolt emlék. / És ha bár a fája itt-ott már szúette, / Petőfi azt mégis ereklyévé tette: / Mert az ezernyolczszáznegyvenkilencz évben, / Július havában vendég volt Berényben, / A hol családjával Petricsékhez szállott, / Miután azokkal rokonságban állott: / Engem mint ismerőst röktön felkeresett, / még ifjabb korából reám emlékezett: / S ha Soma hon nem volt s ott megunatkozott, / Hozzám jött s e székbe ülve csibukozott.” (Bonyhai Benjámin verses levele a Petőfi Társaságnak, Mezőberény, 1885. jan. 5.) A levél szerint Petőfi a festendő kép kedvéért vitette át Petrichékhez Bonyhaiéktól a szép, régi széket.

A Petőfi Társaság gyűjteményéből került a múzeumba. „Özv. Csiky Kálmánné úrnő adományai: [...] Arany János ajándékából 2 csésze és tányérok s egy kis gipszalak." (A Petőfi Társaság egyes relikviáival kapcsolatos levelek, hitelesítő nyilatkozatok, feljegyzések, Budapest, 1909. február 16. - Budapest, 1938. október 20., PIM Kézirattár, V. 4559/357/10.) Nincs arra vonatkozó adatunk, hogy a kávéscsészék mikor kerültek Ercsey Julianna és Arany János háztartásába. Az Arany házaspár mindenesetre már Szalontán kávézott. Debreczeni István nagynénje, Debreczeni Julianna, aki bejáratos volt Aranyékhoz (ágyneműre, ingre, szoknyára való csipkét kötött Aranynénak), életmódjuk fokmérőjeként említette a kávézást: „Jól éltek, kávéztak. Cselédet is tartottak." Debreczeni István szerint: „Kávéztak. Ez volt az akkori tanult, úgynevezett nadrágos vagy úriemberek életmódjának fokmérője, amit az egyszerű ember észrevett, kissé megcsudált. A kávézás magasabb életszínvonalat jelentett, azért tűnt fel a kézimunkázó kisleánynak is, és ezért jellemezte ezzel Aranyék életmódját hosszú évtizedek után is. A kávézás akkor meglehetősen új és ritka jelenség volt, legalább is vidéken.” (Debreczeni István, Arany János hétköznapjai, Bp., Gondolat, 1968,104-105.) Petőfi Arany Jánosról először a Toldi megjelenésekor, 1847. február 4-én hallott, s azonmód felajánlotta barátságát levélben és versben. Később több ízben, családostul is meglátogatta Nagyszalontán, ajándékot vitt és kapott, e meleg baráti kapcsolat a költő életének végéig tartott. „[...] most kénytelen vagyok [...] téged kedves Sandrim, és ’királynéd’ kezecskéit csak in idea csókolni, ámbár megvallom, hogy ez utóbbit bajosan tudnám in natura véghez vinni baklövés nélkül, mert életemben nagyon kevés praxisom volt a kéz csókolásban.” (Arany János levele Petőfinek, Szalonta, 1847. szept. 7.)