A Petőfi Társaság anyaga, a Kutczián család adománya, Kéry Gyula gyűjtése. A leltárkönyvek ezt a tárgyat „karosszéknek” nevezik. „Tanúsítvány. Alólirott, Kollár János ügyvéd mezőberényi lakos, mint néh. Bonyhay Benjámin Mezőberény község hosszú időn át volt főjegyzője, Békésvármegye táblabírája és néhai neje szül. Kutczián Katalin hagyatékainak rendezésével megbízott rokon, tanúsítom, miszerint a Petőfi-Társaságnak felajánlott bútorzat, mely áll egy ó divatú kanapé, egy karosszékből, ugyanazonos a néh. Bonyhay Benjámin és neje Kutczián Katalin birtokában volt azon bútorokkal, melyet nagynevű költőnk, Petőfi Sándor, a Bonyhay családnál Mezőberényben baráti látogatásai alkalmával és legutoljára 1849-ben Erdélybe utazásakor használt. Mint a Bonyhay-család bizalmasa Bonyhay Benjámintól sokszor hallottam, miszerint ezen bútort nagynevű költőnk baráti látogatásai alkalmával több alkalommal, legutoljára pedig 1849. évben Erdélybe utazásakor használta. Ezért azokat Bonyhay Benjámin igen nagy becsben tartotta és akkori állapotában fenntartottam még az áthuzatát sem változtatván meg. A Bonyhay-család leszármazók hátrahagyása nélkül való elhunytakor ezen bútorzatot néh. Bonyhai Benjáminné szül. Kutczián Katalin egyik rokona Kutczián Dániel vette meg, ki ösmervén ezen bútorok történelmi nevezetességét, azért azokat mint relikviákat nagy becsben tartotta és eredeti állapotokban fenntartotta. Negyvenkét év óta ösmerem ezen bútorokat, ennélfogva ugyanazonosságokat igazolom. Mezőberény, 1910. augusztus 17. Kollár János ügyvéd, Békésvármegye tb. főügyésze.” (1911)

A barna, lakkozott fájú mezőberényi bútor ülőlapja kerek, hátsó lábai egyszerűek, hengeresek, a két első esztergált, ívelt vonalú, alul kiszélesedő. A háttámla felső része lapos félkörív alakú, lejjebb vonala megtörik, a támla elkeskenyedik, majd az ülőlap közelében ismét kiszélesedik, karfaszerűen ér véget. A háttámla kerete több darabból összeállított, esztergált, díszített. A fotelt a restaurálás során zöld plüssel vonták be, azonos színű zsinórdíszítéssel.

A Petőfi Társaság gyűjteményéből került a múzeumba. „Özv. Csiky Kálmánné úrnő adományai: [...] Arany János ajándékából 2 csésze és tányérok s egy kis gipszalak." (A Petőfi Társaság egyes relikviáival kapcsolatos levelek, hitelesítő nyilatkozatok, feljegyzések, Budapest, 1909. február 16. - Budapest, 1938. október 20., PIM Kézirattár, V. 4559/357/10.) Nincs arra vonatkozó adatunk, hogy a kávéscsészék mikor kerültek Ercsey Julianna és Arany János háztartásába. Az Arany házaspár mindenesetre már Szalontán kávézott. Debreczeni István nagynénje, Debreczeni Julianna, aki bejáratos volt Aranyékhoz (ágyneműre, ingre, szoknyára való csipkét kötött Aranynénak), életmódjuk fokmérőjeként említette a kávézást: „Jól éltek, kávéztak. Cselédet is tartottak." Debreczeni István szerint: „Kávéztak. Ez volt az akkori tanult, úgynevezett nadrágos vagy úriemberek életmódjának fokmérője, amit az egyszerű ember észrevett, kissé megcsudált. A kávézás magasabb életszínvonalat jelentett, azért tűnt fel a kézimunkázó kisleánynak is, és ezért jellemezte ezzel Aranyék életmódját hosszú évtizedek után is. A kávézás akkor meglehetősen új és ritka jelenség volt, legalább is vidéken.” (Debreczeni István, Arany János hétköznapjai, Bp., Gondolat, 1968,104-105.) Petőfi Arany Jánosról először a Toldi megjelenésekor, 1847. február 4-én hallott, s azonmód felajánlotta barátságát levélben és versben. Később több ízben, családostul is meglátogatta Nagyszalontán, ajándékot vitt és kapott, e meleg baráti kapcsolat a költő életének végéig tartott. „[...] most kénytelen vagyok [...] téged kedves Sandrim, és ’királynéd’ kezecskéit csak in idea csókolni, ámbár megvallom, hogy ez utóbbit bajosan tudnám in natura véghez vinni baklövés nélkül, mert életemben nagyon kevés praxisom volt a kéz csókolásban.” (Arany János levele Petőfinek, Szalonta, 1847. szept. 7.)

Nem ritka, sőt tipikus, hogy térségekhez kapcsolódó toposzok áttevődnek a hely szülöttjére, az íróra is. A tág terű alföldi tájat, a pusztát Petőfi versei tették magyarságszimbólummá, ez a folyamat hatott az életképfestészetre is. Megszületett „a róna” romantikus toposza, ami a betyárok, pásztorok lakta kies, egzotikus táj ábrázolásának és a bécsi biedermeier zsánernek egy sajátos keveréke lett. Thannak ez a képe egy ismert sorozat része. A festő a magyar tájat megidéző képeit (Jelenet egy magyar csárdában, Magyar puszta tavasszal) első, jelentős nemzeti történeti tárgyú műve (Nyáry Lőrinc elfogatása, 1552) előtt, a valós helyszíntől távol, Bécsben festette.

Forrás:

Kalla Zsuzsa, "Az emlékkiállítás", in Önarckép álarcokban: A Petőfi Irodalmi Múzeum Arany János-kiállításának katalógusa, szerk. Vaderna Gábor (Budapest: Petőfi Irodalmi Múzeum, 2018), 62-63.

A Petőfi Társaság anyaga, özv. Zádory Jánosné adománya, Kéry Gyula gyűjtése. A leltárkönyvek ezt a tárgyat „rojtnak”, illetve „paszománydarabkának” nevezik. A paszomány és a gomb nem katonai egyenruháról való. A fémszál esetleg katonai viseletre utalhat, bár mindenki maga csináltatta az egyenruháját, s így lehet, hogy Petőfi nem szabályos ruházatot viselt. A fémszálas paszomány magyar viselet, atilla dísze is lehetett. „Rongyos legények, de vitézek, / Mind bátran harcol, bátran vág, / S a katonának bátorsága / Teszi diszét, nem a ruhák.” (Petőfi Sándor: Rongyos vitézek, Pest, 1848. okt.)

Petőfi Sándor feltételezett borospohara. „Különben én becsüllek, oh, pohár! / Csak egy van benned, amit restelek; / Azt restelem csak benned, oh pohár! / Hogy olyan könnyen kihörpentelek. // Ha én tenéked volnék, oh pohár! / Ki nem fogynék a borból sohasem; / Aztán, ha nékem volnál, oh pohár! / Innál belőlem véges-végtelen.” (Petőfi Sándor: Poharamhoz, 1844)

A pohár zöld színű öntött üvegből készült. Felső része alul elkeskenyedő henger, lent a talp tölcsérszerűen kiszélesedik. A felső rész peremén egy, alján két kidomborodó csík fut. A kettő közötti sávban körökben elhelyezett félgömbök adják a mintát.

A Felhők 66 versből álló ciklusának kéziratát Petőfi 1846. március 10-én hozta el Szalkszentmártonból Pestre, s adatta ki saját költségén Emich Gusztávval, aki a bizományi terjesztést vállalta. A tizenkettedrét nagyságú, hetven lapból álló, ismeretlen példányszámú kötet április 23-án jelent meg, és harminc krajcárért árusították. A versek cím nélküliek, római számozással követik egymást, illusztráció nem kapcsolódik hozzájuk. Bizonytalan ismeretekkel rendelkezünk a ciklus keletkezésének pontos idejéről: újabb kutatások szerint a versek Szalkszentmártonban, 1845. november 25. és 1846. március 10. között íródtak. Petőfi 1845-ben és 1846-ban többször – július közepén, augusztus végétől szeptember 8-ig, november végén, január elején, közepén, majd február végén – tartózkodott az ott fogadót és mészárszéket bérlő szüleinél, Szalkszentmártonban, s innen indult a lezárt kézirattal Pestre. A kötetből 1846. március 19-én már mutatványok jelentek meg a Pesti Divatlapban. A zömében rövid, négy-nyolcsoros, elégikus, időnként komor hangvételű versekből álló kompozíció a lét töredékességére és a megállíthatatlan értékvesztésre, az állandóság hiányára mutat rá – pl. A bánat? egy nagy oceán, az Emlékezet… –, és Petőfi sokat merít kedvelt mestere, Byron poétikájából.

A kopár szobában útiládáján ülő, elhivatott, nyomorgó költő témáját Orlai több változatban és méretben megfestette. A művész pénztárkönyvében a kép egy 1856-os változata is szerepel, későbbi verzióját pedig a Magyar Tudományos Akadémia őrzi. Múzeumunk gyűjteményébe a Petőfi Ház anyagából került be. Az ablakból nyíló havas táj, a szegényes környezet, a köpenybe burkolózó, versíró Petőfi alakja, a tenyerében szorongatott pipa Egy telem Debrecenben című költeményét idézik meg.

János vitéz története többször is felbukkan Jaschik Álmos (1885–1950) munkásságában, aki a könyvillusztráció mellett tervezett színházi díszleteket és jelmezeket, plakátokat, bélyegeket és bankjegyeket is. Az itt látható 1939-es és 1941-es grafikák szín- és formavilága már egészen más képet mutat, mint az 1920-as kiadáshoz készült szecessziós illusztrációk. A derengő, kissé álomszerű jelenetekkel szemben ezek a képei homogén színfoltokból épülnek fel és humoros részletekkel gazdagítva mesélik el János vitéz történetét. A változásban szerepet játszhat, hogy az 1930-as években Jaschik nem egy újabb illusztráció készítése miatt foglalkozott a János vitézzel, hanem azért, mert célja a költemény megfilmesítése volt. Az animációs film azonban anyagi és technikai okok miatt nem készült el.

Forrás:

"Magyar népmesék - rajzfilmen", Keleti Ujság 23, 108. sz. (1940): 3.

A Pesti Divatlap, mely a Regélő Pesti Divatlap örökségét folytatta, társadalmi, szépirodalmi és művészeti hetilap volt, első száma 1844. július 6-án jelent meg Vahot Imre szerkesztésében, negyedrétű két ív terjedelemben. Főként a társasági élettel, a szépirodalommal és képzőművészettel foglalkozott, gazdagon illusztrálva divatképekkel, írók és művészek arcképeivel, színpadi képekkel, nemzeti és népdalok kottáival. Vahot segédszerkesztőként alkalmazta Petőfit, aki fontos műveit, pl. a Vajda Péter halálára, A magyar nemes, Gyermekkori barátnémhoz címűeket publikálta itt, valamint a János vitéz című elbeszélő költeményét is 1845 márciusában. 1846 közepén azonban távozott a laptól. Vahot 1848 közepétől az év végéig Budapesti Divatlap címváltozattal adta ki, majd végleg megszűnt.

A kötet a Petőfi Társaság gyűjteményéből származik.

Petőfi a verset barátja, Kolmár József (1820–1917) tanár, költő emlékkönyvébe írta. Ismeretségük a Képzőtársaságban szövődött, Kolmár iskolatársa volt Petőfinek Pápán, kapcsolatuk 1843-as pozsonyi tartózkodásuk idején vált szorosabbá. A Pesti Divatlap segédszerkesztői teendőit Petőfi távozása után Kolmár vette át, aki barátságukról terjedelmes költeményben emlékezett meg. Kolmár József 1842 tavaszán, tanulmányait félbeszakítva, távozott a pápai kollégiumból, mert a Fejér megyei Baracskán, a Kenessey családnál kapott nevelői állást. Ez alkalomból egy pápai könyvkötőnél emlékalbum-lapocskákat metszetett, s képzőtársasági társait megkérte, írjanak neki emléksorokat. Az emlékalbum tehát dobozban tartott külön lapokból állt, ezek közül egyre írta Petőfi a verset. Kolmár albumlapjának a megírása és átadása a kézirat dátuma szerint 1842. április 12-én történt.

A kéziraton a cím ceruzával kétszer át van húzva, fölé ceruzával II-es számot írtak.
A Dal a pipáról és más egyébről volt a mű első változata, mely egy kézirategységen maradt fenn a Vándorélettel, amit Petőfi még 1844 húsvétja előtt (április 7–8.) adott át Császár Ferencnek. A Dal a pipáról s más egyébről című változat kora tavasszal, Petőfi pesti tartózkodása első hónapjában, március folyamán vagy április első napjaiban keletkezhetett. Erre következtethetünk abból az adatból is, hogy Petőfi a verset, mely első kötetében még a húsvéti hazatéréshez kapcsolódó Füstbe ment tervet követte, a Petőfi Összes Költeményei első kiadásában már a Füstbe ment terv elé helyezte, tehát megcserélte a sorrendjüket. Ennek a módosításnak csak időrendi oka lehetett: az 1844. évi versek elhelyezése az összkiadásokban eleinte nagyjából kronológiai. Petőfi 1846-ban, amikor sajtó alá rendezte az Összes Költemények első kiadását, úgy látszik felfigyelt erre az apró sorrendi hibára, tehát valószínűsíthető, hogy az egész pályafutása szempontjából fontos 1844. évi tavasz – különös tekintettel a húsvéti hazatérésre – emlékei mélyen belevésődhettek tudatába.
Nem bizonyítható, hogy a vers az Aradi Vészlapok részére, tehát az azzal kapcsolatos, március közepén kiadott felhívás nyomán készült, mint a vele egy kézirategyüttesben fennmaradt Vándorélet. A verset ironikus humora és felszabadult életfilozófiája élesen elkülöníti a március eleji komor, halálvágyas darabokból, hogy az új, derűsebb, harmonikusabb életszakasz előhírnökének tekinthető. Megírása tehát március végére, április elejére tehető, amikor kedvező változások sora hozott éles fordulatot Petőfi életébe: Vörösmarty négyszemközt, majd a Nemzeti Kör igazgató-választmányának március 27-i ülésén is nagy elismeréssel nyilatkozott a fiatal költő verseiről, s ennek nyomán elfogadták kiadásukat. Petőfi emellett jelentős összegű kölcsönhöz jutott, mellyel adósságát rendezhette, megélhetési gondjait enyhíthette. Így végre lehetővé vált hazautazása, és szüleivel való kibékülése. Vahot Imrével is ez idő tájt állapodott meg, hogy július 1-től a Pesti Divatlapok szerkesztője lesz.
A versben megénekelt kék szemű lányt a Petőfi szakirodalom korábban a dunavecsei Nagy Zsuzsikával azonosította, ami alapján a vers keletkezését a dunavecsei tartózkodás utáni pesti időszakra, 1844 nyarára tette. Ferenczi Zoltán azonban a Szerelem- és pipadalt kihagyta a Zsuzsika-versek közül, azzal a megjegyzéssel, hogy valószínűleg korábbi, és „ötletszerűnek látszik”. A húsvét előtt megismert, a költő szerelmét viszonzó kék szemű lányról e versen kívül semmit nem tudunk, valószínű, hogy csak képzelt alak volt, akit egy szeszélyes ötlet, a pipázás és a szerelem újszerű költői összekapcsolása hívott életre.
Számos adattal igazolható, hogy Petőfi hódolt a pipázás szenvedélyének, rendszeres dohányos, főként pipás volt.
Császár Ferenc a vers első változatát nem fogadta el, vagy legalábbis sikerült a költőt átdolgozásra bírnia: a kéziratot áthúzta. Ez a szöveg nem is került soha közlésre, mert Petőfi az Aradi Vészlapok számára átírta, így keletkezett a Dal a szivarról című változat. Önálló köteteiben Petőfi lényegében visszatért az eredeti fogalmazáshoz, de változtatott is a szövegen, például a címében. Így alakult ki 1844 nyarán a Szerelem- és pipadal végleges szövege.
Petőfi verse megírásához bőven meríthetett ösztönzést a magyar irodalomból. A magyar pipadalok hosszú sorát Faludi Ferenc A pipárul című verse nyitja, de ide sorolható Garay János Kandalló dal című műve is. Ezeken kívül írt még pipadalt Kölcsey Ferenc, Kisfaludy Károly, Gaal József, Sárosy Gyula, Finta Károly. A német költészetből Petőfi Lessing, Hölty, Lenau hasonló tárgyú verseit ismerhette. A pipázás a szerelemmel is sokféleképpen kapcsolódik a Petőfi előtti magyar költészetben; klasszikus példa erre Amadé László „A szép fényes katonának…” kezdetű közismert toborzódalának 10. versszaka: Mint tűz meggyúlt pipájában: / Úgy ég a szerelme”.
Maga Petőfi már 1843 nyarán, Befordúltam a konyhára… című népdalában a pipatűz és a szerelmi érzés, a rágyújtás és a szerelem fellobbanása motívumait párosítja, illetve szembesíti. Csak egy lépés ettől a Szerelem- és pipadalnak a pipakedvelést a szerelmi érzéssel szinte azonosító hasonlatsora: „Szeretem én galambomat, / Miként szeretem a dohányt.”.
A kézirat Császár Ferenc hagyatékából, az Aradi Vészlapok című jótékony célú album szerkesztési irataival került elő. Ez a hagyaték, mely 1956-ban Császár Margittól vétel útján került a PIM Kézirattárába, nyolc Petőfi-verset tartalmazott.

1. A bejegyzések Bresztyenszky Adalbert Antal (1786–1850) Elementa Algebrae, seu Arithmeticae generalis (Győr, 1829, 415 p. + XVI p. + 3 f.) című tankönyve hátsó belső borítólapjának rektóján, a Vándordalok című Petőfi-ciklus második darabjának szövege alatt, autográf ceruzaírással, mely elhalványodott. A pápai éveket megelőzőn csupán két műfordítás-kísérlet található a Petőfi életműben (két Martialis-epigramma), Pápán négy műfordítást készít, ez után pedig egészen 1846-ig nem fordít verset. Ezért számít különlegességnek a Hazatérés, mely a pápai műfordítások első darabja. Valószínű, hogy a fordításra a Képzőtársaságban kapott ösztönzést. A Képzőtársaság elnöke, Tarczy Lajos még Petőfi érkezése előtt, egy kis antológiát szerkesztett tanítványai számára: Gyöngyök a’ német költészetből – Olvasókönyvül az ifjúság számára gyűjté Tarczy Lajos oktató (I. füzet Pápa, 1839; II. füzet, Pápa, 1841). Petőfinek a Pápai Érdemkönyvben fennmaradt fordítási kísérletei közül háromnak Tarczy Lajos gyűjteménye volt a forrása; Petőfi a Hazatérés című Heine-versen kívül Friedrich von Matthisson Elégia egy várrom fölött és Matthias Claudius a Pórnak esti dala című verseit fordította le. Heine nevével Petőfi nem Tarczy Lajos gyűjteményében találkozott először, Orlai Petrics Soma Lenauval együtt említi Heinét mint a Pápán tanuló Petőfi kedvenc költőit (Orlay Petrics Soma: Adatok Petőfi életéhez, Budapesti Szemle, 1879 344.). A műfordítás 1842 januárjában készülhetett, Petőfi 1842. február 2-án adta be bírálatra. A Pápai Képzőtársaság jegyzőkönyve ugyan nem említi a Hazatérést, de valószínűleg csak véletlenségből maradt ki. 2. A kézirat Petőfi egy Pápán használt tankönyvének lapjai közt, külön fólión maradt fönn. Most a kötet végére beragasztva található. Elképzelhető, hogy e zsenge egy unalmas számtanóra terméke volt. Petőfi 1841 október végétől 1842 augusztus végéig volt pápai diák, ezt a két strófát, feltehetően az első szemeszterben írhatta, lévén a kézírás hasonló a Hazatérés kéziratán találhatóhoz, melyet Petőfi 1842. február 2-án adott be bírálatra. A százhúsz év lappangás után előkerült fogalmazvány lírai gyakorlat csupán, valószínűleg egy olyan kísérlet, mely folytatás nélkül maradt: erre vallanak a verselés kezdetlegességei (döcögő jambusok, ige és igekötő két sorba tördelése) is, illetve a tény, hogy Petőfi nem foglalkozott a művel tovább. A könyv Darvas Lajos műgyűjtő hagyatékából 1960-ban került a Petőfi Irodalmi Múzeumba.

Benedekfalvi Luby Zsigmond (1819–1887) jegyző, Szatmár vármegye főszolgabírája, királyi tanácsos, Petőfi szatmári baráti köréhez tartozott. A levélben említett Pap Endre (1817–1851), akinél a levél írásának idején Petőfi tartózkodott, jogász költő, országgyűlési követ volt. A levélnek két melléklete van, az első Pap Endre levele Luby Zsigmondnak, a másik Kondor Sándor tintaírású hitelesítő sorai egy szakadt borítékon. A kéziratot 1956-ban gyűjteményezte intézményünk Luby Zsigmond unokájától, Luby Margit (1885–1976) néprajzkutatótól 1956-ban.

Petőfi Sándor bejegyzése az aggteleki barlang látogatókönyvében a fólió rektóján, a látogatókönyvből kivágott lap 87. oldalán található.
Petőfi Sándor 1845. május 24-én Szabó Gedeon aggteleki tanító kíséretében tett látogatást a Baradlában. Nevét a barlang akkori végpontján a falba véste, és a vendégkönyvbe is beírta. Erről Úti jegyzeteiben meg is emlékezett. Írásában nem a szokás szerinti barlangleírást adja, a látvány arra ösztönözte, hogy a barlang keletkezésére mesés megoldást találjon.
Petőfi írásában arról is beszámolt, hogy a faluban őrzött vendégkönyvbe is bejegyezte nevét. Az 1835-ben megnyitott Az Akteleki barlang jegyzőkönyve című, 518 x 212 mm nagyságú, disznóbőrkötésű könyvet a fogadóban tartották, erről Pongrácz Lajos 1845-ben, Petőfi látogatásának évében írt. Az Aggteleki Nemzeti Park Igazgatóságának tulajdonát képező, 322+3 oldalas könyv hiányos, így többek között hiányzik az a két lap is (p. 87-90. oldal), amelyik az 1845 áprilisa és szeptember 23-a közötti látogatók nevét tartalmazza. Bár Vigyázó János már 1931-ben rögzítette, hogy „Történeti feljegyzések szerint Petőfi Sándor neve is olvasható volt a könyvben, de sajnos, ezeket az oldalakat valamely szenvedélyes autogramgyűjtő ismeretlen időkben kiszaggatta”. Ezt a néhány sort nem ismerve többen is tudni vélték, hogy a vendégkönyv még az 1960-as években hiánytalan volt, és a megalapozatlan mendemonda több személyt is vádolt a lap eltávolításával. A lap a Petőfi Irodalmi Múzeumba került, a nyilvántartás szerint Endrődi Sándor ajándékaként. Az 1957-ben végzett leltározáskor származásának idejét 1926 előttre datálták. A Múzeumban fellelhető dokumentumok alapján az adományozás pontos időpontja ugyan nem állapítható meg, de az biztos, hogy az 1911 előtt történt, hiszen a Petőfi-ház katalógusában már szerepelt.

Kovács Pál (1808–1885) győri orvos és író, 1847-ben átvette a győri Vaterland című lapot, melyet Hazánk címen magyar lapként jelentetett meg 1848 nyaráig. A levél Szendrey Júlia naplójának a Hazánkban való közlésével kapcsolatos.

A huszonhét fejezetből és 1480 sorból álló elbeszélő költemény Petőfi legismertebb alkotása, mely az első alkotói pályaszakasz lezárása. Az első kiadás alcíméül szerzője a népmese műfaji megjelölést választotta, és 1846-os, német nyelvű önéletrajzában is „Volksmärchen”-nek vallja.

Az elbeszélő költemény 1844. november 15. és december 5. között születhetett, Petőfi német nyelvű önéletrajzában A helység kalapácsa után említi. A Pesti Divatlap 1844. december 8-i számában már mint kész művet jelentik be: ,,A napokban Vörösmarty, Vachot Sándor és e lap szerkesztője [Vahot Imre] előtt olvasá föl Petőfi legujabb nagy költeményét, illy cim alatt: János vitéz...”

A kötet 1845 januárjának utolsó napjaiban vagy február legelején kerülhetett nyomdába, mivel a kiadói előszóban így szerepel: „télhó végén 1845.” Valószínűleg a Gyurián- és Bagó-féle nyomdában – ahol Petőfi segédszerkesztőként gyakran megfordult – nyomtatták, amire a címlapon olvasható „Budán” és a „m. k. egyetem betüivel” megjelölés utal.

A művet ihlető forrásokról sok elmélet született, a (nép)mesék és a korabeli ponyvák között kell keresnünk ezeket.

A kötet a Petőfi Társaság gyűjteményéből származik.