Berán Lajos (1882–1943) a 20. század keresett éremművésze volt. Tanulmányait Telcs Edénél, majd a bécsi képzőművészeti egyetemen folytatta. 1903-től leginkább érmeket készített, de pályája során mintázott mellképeket és emléktáblákat is. 1932-től egészen haláláig az Állami Pénzverde fővésnökeként dolgozott, mely számára a legnagyobb elismerést jelentette. Petőfi születésének 100. évfordulója alkalmából készítette ezt az érmet és egy emléktáblát, mely Budapesten az V. kerületi Kossuth Lajos utca és Szép utca sarkán található. Az érem előlapján Petőfi arcképe látható, a hátlapon pedig a Szabadság, szerelem! című vers. Berán kisplasztikája a Céhbeliek Művészegyesületének negyedik tárlatán is szerepelt 1923-ban, melyet Petőfi tiszteletére rendeztek meg a Nemzeti Szalonban.

Petőfi a verset Horváth István, pápai ügyvéd csecsemőkorban, 10 hónaposan elhunyt kislánya temetésére írta 1842. március elején. A kislány keresztapja Tarczy Lajos volt. A vers egyike lehetett azoknak a költeményeknek, melyeket Petőfi 1842 elején Garay Jánosnak, a Regélő szerkesztőjének hiába ajánlott fel közlésre.

A bejegyzések a Lyrical beauties of Thomas Moore (selected by H. M. Melford, Brunswick, Westermann, 1845, XII, 114 p.) című, a Petőfi Társaság pecsétjével ellátott vászonkötéses kötetben, fakult, foltos fóliókon találhatók. A kötetet könyvtáblát utánzó tékában őrizzük, mely bőrkötéses, selyembéléssel rendelkező, gerincén és borítóján aranyozás. A példányban a következő autográf dedikációk olvashatók: Petőfi Sándor Arany Jánosnak (4. f. rektó); Arany János Garay Jánosnak (2. f. rektó); Garay Jánosné [Babocsay Mária] Kozma Andornak (3. f. rektó). Leveldi Kozma Andor (1861–1933, költő, műfordító, a Kisfaludy és a Petőfi Társaság tagja) autográf bejegyzései olvashatók a kötet előző tulajdonosairól és a tárgy Petőfi Társaságnak adományozásáról (1 f.); valamint a Forget not the field (A tért ne feledd) című versfordítása (67. f. rektó); és ex librise (2 f. verzó).

A Petőfi Társaság anyaga, Zollner Béla adománya. Az egyik segesvári tömegsírból származó két ereklyetárgy számára bordó bársonyborítású, tetején üveges ablakú fadobozt készítettek, amelyben két rekeszt képeztek ki, és a tartó belsejét piros vászonnal bélelték. A doboz peremén díszléc fut körbe. A tok felül, középen díszes, indás mintázatú, rézkapoccsal zárható. A baloldali rekeszben fehér papírborítékban föld van, felirata: „A segesvári csata 50 éves évfordulóján, 1899. július 30-án rendezett Petőfi-ünnep alkalmából, a fehéregyházai csatatéren elesett honvédek közös sírhalmából hoztam e borítékban levő földet Kéry Gyulának. Bp. 1899. július 31. Zollner Béla" A jobb oldali rekeszben néhány száraz virág látható, talán rózsa és törökszegfű. Az ereklyéhez tartozik még egy igazoló irat. Az ugyanakkor Segesvárott rendezett emlékünnepély plakátjára vezette rá igazoló sorait Zollner Béla, amelyet a helyszínen tanúkkal is aláíratott. 1899-ben, Petőfi halálának ötvenedik évfordulóján fényes külsőségek között avatták fel a segesvári Petőfi-szobrot, amely később Kiskunfélegyházára került. Ugyanekkor „a fehéregyházi síkon azt a területet, ahol a szabadságharc hőseinek s Petőfinek tetemét is elföldelték, Haller Lujza grófnő éveken át szeretettel gondozta és végül a nemzetnek ajándékozta.” (A Petőfi-Társaság ötven esztendeje 1876-1926) „Egy marék föld és virág a segesvár- fehéregyházi csatatéren elesett hősök közös sírjából. Valószínű, hogy ebben a sírban pihen Petőfi is.” (1926) „Ott szedjék össze elszórt csontomat, / Ha jön majd a nagy temetési nap, / Hol ünnepélyes, lassú gyász-zenével / És fátyolos zászlók kíséretével / A hősöket egy közös sírnak adják, / Kik érted haltak, szent világszabadság!” (Petőfi Sándor: Egy gondolat bánt engemet...,1846)

A vers kéziratát Petőfi 1847. február 20-i levelében küldte el Kovács Pálnak, miután Kovács február 15. körüli, elveszett levelében visszajuttatta hozzá Nagy-Károlyban című költeményének a cenzor által elutasított kéziratát.
A címzés és boríték nélküli levél Kovács Pál örököseitől ajándékként került Endrődi Sándor közvetítésével a Petőfi Házba.

A kézirat A hazáról című vers tisztázatának második fele: a hatodiktól a tizenkettedik strófáig. A nyomtatott közlésben már elhagyott római számokkal való tagolás szerint a szöveg a II-vel kezdődik, alatta három szép, tisztázott írású versszakkal (a lap alján a halvány, ceruzaírású sor az utolsó előtti tisztázati sor végső változata, a sort Petőfi kicserélte). A folytatás – azaz a negyedik versszak – a lap hátoldalán, a bal felső részen olvasható. Jól látszik, hogy az ötödik versszakot is elkezdte leírni a költő, de már az ékezetet sem tette ki a szóra, a szöveget a szemközti, jobb oldalon a III. szám alatt folytatta három további versszakkal. A végső változatban az első versszak második sorát a felette látható ceruzaírású sorra cserélte, a második és a harmadik versszakot pedig kihúzta. A negyedik oldal felső részén egy negyedik áthúzott versszakot látunk, alatta pedig két fogalmazvány versszakot. A végső kiadásban ezekre cserélte le Petőfi a kihúzott hármat. Ilyen módon egymás mellett tanulmányozható az egy időben keletkezett tisztázó, fegyelmezett szépírás és a lendületesebb, energikus fogalmazóírás, azaz tanúi lehetünk egy vers formálódásának. A kéziratot Dömötör Bertalan dömsödi református lelkész felesége, Keresztes Teréz ajándékozta a Petőfi Társaságnak az 1900-as évek elején.

A huszonhét fejezetből és 1480 sorból álló elbeszélő költemény Petőfi legismertebb alkotása, mely az első alkotói pályaszakasz lezárása. Az első kiadás alcíméül szerzője a népmese műfaji megjelölést választotta, és 1846-os, német nyelvű önéletrajzában is „Volksmärchen”-nek vallja.

Az elbeszélő költemény 1844. november 15. és december 5. között születhetett, Petőfi német nyelvű önéletrajzában A helység kalapácsa után említi. A Pesti Divatlap 1844. december 8-i számában már mint kész művet jelentik be: ,,A napokban Vörösmarty, Vachot Sándor és e lap szerkesztője [Vahot Imre] előtt olvasá föl Petőfi legujabb nagy költeményét, illy cim alatt: János vitéz...”

A kötet 1845 januárjának utolsó napjaiban vagy február legelején kerülhetett nyomdába, mivel a kiadói előszóban így szerepel: „télhó végén 1845.” Valószínűleg a Gyurián- és Bagó-féle nyomdában – ahol Petőfi segédszerkesztőként gyakran megfordult – nyomtatták, amire a címlapon olvasható „Budán” és a „m. k. egyetem betüivel” megjelölés utal.

A művet ihlető forrásokról sok elmélet született, a (nép)mesék és a korabeli ponyvák között kell keresnünk ezeket.

A kötet a Petőfi Társaság gyűjteményéből származik.

A Petőfi Társaság anyaga, özv. Arany Lászlóné ajándéka, 1900. február 18-án rögzítették az adományozást a Petőfi Társaság jegyzőkönyvében. „Petőfi-féle szelencze, melyben talérokba kapot fizetését tarttota a magyar seregnél; melyet én váltotam föl bank jegyekért nőjének.” (Arany Jánosné igazoló irata) „Dalolj, dalolj, kedves madár, / Eszembe hozzák e dalok, / Hogy nemcsak gyilkos eszköz, katona, / Egyszersmind költő is vagyok.” (Petőfi Sándor: Pacsirtaszót hallok megint, 1849)

A hengeres, szürke, vékony bádogtok alsó pereme kiszélesedő, felső vége levehető, összecsúsztatható.

Petőfi és Szendrey Júlia 1847. szeptember 8-án összeházasodott és a nászutat Teleki Sándor vendégeiként a koltói kastélyban töltötték, innen röppent fel a boldog üzenet barátjának. „…Emődy Dániel [(1819–1891) költő, lapszerkesztő, ügyvéd]. Nem tudom: egyszer fogja-e közönség e sorokat olvasni, vagy… egyszer sem; de leírtam e nevet, hogy ahányszor olvassák leveleimet, lássák egyszersmind leghívebb, legönzéstelenebb és legtisztább lelkű barátom egyikének nevét is. Barátja vagyok, mert ő is barátom, de barátja vagyok még inkább azért, mert ő jellem, oly erős jellem, amilyen e gyönge korban kevés van, amilyen csak az lehet, kinek a szegénység volt dajkája és nevelője. Urak, tiszteljétek az ilyen embereket, kik kenyeret esznek, bár kalácsot ehetnének.” – írta Petőfi 1847. július 6-i Úti levelében. A Pilvax-asztaltársaság kispénzű, ifjú tagjai – többek között Jókai Mór, Egressy Gábor, Berecz Károly, Sass István, a fanyar humorú Pákh Albert és Pálffy Albert –, írók, művészek, joghallgatók több éven át, rendszeresen látogatták a kávéházat, amit az is bizonyít, hogy törzshelyként, a címzésben is meg lehetett adni nevét. A borítékká összehajtott lapot vörös viaszpecséttel, monogramos pecsétnyomóval zárta le Petőfi. A levelet Nagybányán, szeptember 19-én vette fel a posta és szeptember 25-én érkezett meg Pestre. A kézbesítés – nem lévén még bélyeg – a címzésben látható postai rájegyzés szerint 4 krajcárba került. A levél dr. Emődy László ajándékaként az 1920-as években került a Petőfi Házba.

A szentek és a szentség hírében elhunytak életének kutatásával, bemutatásával és értékelésével, illetve haláluk utáni hatásukkal és tiszteletükkel a hagiográfia foglalkozik. A szentek tiszteletének egyik megnyilvánulása imádságos, meditatív, hosszú erőfeszítés eredményeként létrejövő, „devóciós” képek készítése, amely elsősorban a 18–19. században virágzott. A Petőfi körül kialakult profán, populáris kultusz nem élhetett testereklyéi (csont, haj) gyűjtésével, így maga alkotta meg a legkülönfélébb anyagokból arcmását. Nem volt ritka a hajból készült portré, gyakoribb a szalmából összerakott és megfestett, az intarziás, tojásra festett, a hímzett, horgolt – s mint látjuk: a szőrből készült is, amelyet Petőfi születésének 100. évfordulójára készített a hajmáskéri amatőr alkotó.

Forrás:

E. Csorba Csilla: Bolyongó üstökös. A Petőfi-kultusz alakváltozatai. 2019. október 29. - 2020. szeptember 30.

Petőfit választási ellenfele, Nagy Károly a szabadszállási követválasztáson nemtelen eszközökkel, rágalmakkal és hazugságokkal megbuktatta. A költő a hiszékeny tömeg lincshangulata elől menekülni kényszerült. Petőfi, miután sikertelenül hívta ki párbajra politikai ellenfelét, a minisztériumhoz fordult a jogsérelem miatt, végül fölszólította a nemzetgyűlési követeket, hogy a becstelen emberrel ne álljanak szóba, ne üljenek egy sorba vele. Kérése nyomatékosításaként 1848. július 7-én tenyérnyi röplapot nyomtatott, s a követek asztalára tette.

Ferenczy Béni (1980-1967) 1948-ban, a forradalom 100. évfordulójára készítette Petőfi-szobortervét, de a megrendelőnek végül nem tetszett a vékonydongájú, minden pátoszt nélkülöző, kemény tartású fiatal legényt formáló alkotás. A gipszben maradt szobrot egy pincéből Hatvany Lajos hozta elő, s tette a nagyközönség számára is láthatóvá, amikor Így élt Petőfi című könyvének (1955) borítójára tetette. Az évekig dugdosott szobor először Gyulán (1960) állították fel, majd kalandos úton eljutott Milánóba, ahol a híres Biblioteca Ambrosianába - talán a világ első múzeumába - került. A Cortile degli Spiriti Magni (az európai kultúra nagy gondolkodói) loggiás udvarában helyezték el, Platón, Aquinói Szent Tamás, Goethe, Chateaubriand, Schiller, Dante, Galilei, Shakespeare, Manzoni társaságába. A Petőfi Irodalmi Múzeum kérésére az 1960-as évtizedben bronzba öntötték, s hosszú ideig a Petőfi-kiállítások központi alakja volt. Az elmúlt évtizedekben a múzeum kertjében állt, s március 15-én, július 31-én az irodalomszeretők Petőfi-ünnepét itt tartják Ferenczy Bénire és Petőfire egyszerre emlékezve.

Forrás:

E. Csorba Csilla: Bolyongó üstökös. A Petőfi-kultusz alakváltozatai. 2019. október 29. - 2020. szeptember 30.

János vitéz története többször is felbukkan Jaschik Álmos (1885–1950) munkásságában, aki a könyvillusztráció mellett tervezett színházi díszleteket és jelmezeket, plakátokat, bélyegeket és bankjegyeket is. Az itt látható 1939-es és 1941-es grafikák szín- és formavilága már egészen más képet mutat, mint az 1920-as kiadáshoz készült szecessziós illusztrációk. A derengő, kissé álomszerű jelenetekkel szemben ezek a képei homogén színfoltokból épülnek fel és humoros részletekkel gazdagítva mesélik el János vitéz történetét. A változásban szerepet játszhat, hogy az 1930-as években Jaschik nem egy újabb illusztráció készítése miatt foglalkozott a János vitézzel, hanem azért, mert célja a költemény megfilmesítése volt. Az animációs film azonban anyagi és technikai okok miatt nem készült el.

Forrás:

"Magyar népmesék - rajzfilmen", Keleti Ujság 23, 108. sz. (1940): 3.

A sapkát Szendrey Júlia menyasszonysága idején hímezte Petőfinek. A költő 1848-ban használt jegyzőkönyvében, amelyben Szendrey Júliától is találhatóak bejegyzések, az „S. elhozott ruhái” című jegyzékben két házisapka szerepel. (OSZK Kézirattár, Fond VII/85.)

„Jókai Mór szombaton egy nehéz selyemből horgolt vörös színű házi föveget kapott ajándékba Kolozsvári Lajos pesti szabómestertől. A föveg különös becse abban áll, hogy a Petőfié volt, melyet egykor neje készített neki menyasszony korában. Egyetlen fia később megszorulva, eladta azt csekény pénzért, Kolozsvári Lajos pedig harmad kézből megvette magának, mígnem most csinos tokban Jókainak ajándékozta, aki rögtön ráismert, miután egykor sokszor látta a költő fején. Ha egykor Petőfi hátrahagyott apróságai össze lesznek gyűjtve a múzeumban: akkor jelenlegi birtokosa e föveget is az emlékek közé adja.” ([Sz. n.]: Jókai Mór..., Fővárosi Lapok, 1873. jan. 21.) A Petőfi Irodalmi Múzeumban található házisapka talán azonos azzal a tárggyal, ami Petőfi Zoltántól került Kolozsvári Lajos pesti szabómesterhez, majd Jókaihoz.

„Hát vállatrántó / És fej billentő / És hálósapkás / Jó békés polgár / Lesz a tüzes ifjú?” (Petőfi Sándor: A haraghoz, 1847)

A huszonhét fejezetből és 1480 sorból álló elbeszélő költemény Petőfi legismertebb alkotása, mely az első alkotói pályaszakasz lezárása. Az első kiadás alcíméül szerzője a népmese műfaji megjelölést választotta, és 1846-os, német nyelvű önéletrajzában is „Volksmärchen”-nek vallja.

Az elbeszélő költemény 1844. november 15. és december 5. között születhetett, Petőfi német nyelvű önéletrajzában A helység kalapácsa után említi. A Pesti Divatlap 1844. december 8-i számában már mint kész művet jelentik be: ,,A napokban Vörösmarty, Vachot Sándor és e lap szerkesztője [Vahot Imre] előtt olvasá föl Petőfi legujabb nagy költeményét, illy cim alatt: János vitéz...”

A kötet 1845 januárjának utolsó napjaiban vagy február legelején kerülhetett nyomdába, mivel a kiadói előszóban így szerepel: „télhó végén 1845.” Valószínűleg a Gyurián- és Bagó-féle nyomdában – ahol Petőfi segédszerkesztőként gyakran megfordult – nyomtatták, amire a címlapon olvasható „Budán” és a „m. k. egyetem betüivel” megjelölés utal.

A művet ihlető forrásokról sok elmélet született, a (nép)mesék és a korabeli ponyvák között kell keresnünk ezeket.

A kötet a Petőfi Társaság gyűjteményéből származik.

21X13 cm méretű, kékes színű, restaurált fólió rektóján, a verzó üres. Autográf tintaírás, P. S. aláírással, a vers címe: Zsuzsikához. A lap alján Petőfi István saját kezű igazoló feljegyzése: „Petőfi Sándor bátyámnak saját kézzel írt költeménye. Petőfi István Felegyháza Octb 13. 867.” A kézirat a szakleltárkönyv feljegyzése szerint „a Petőfi Társaság törzsanyagából való”, ajándék az 1900-as évek elejéről. A régi iktatókönyvből megállapítható, hogy az ajándékozó egy olvashatatlan nevű, talán Berenczeny Béla, komáromi ügyvédtől kapta a kéziratot. Ez korábban még együtt volt a Balláné Nagy Zsuzsikától őrzött többi kézirattal (Zsuzsikához I., Zsuzsikához II.), de már nem volt azok között, amelyek a nagykőrösi gimnázium birtokába jutottak, feltehetően az 1860-as évek végén. Arra, hogy a kéziratot Petőfi még Dunavecsén odaadta a lánynak, s nem később, Pestről küldte el, a benne lévő szövegvariánsokból lehet következtetni: ezek még egy korábbi szövegállapotot mutatnak, amelyen Petőfi 1844. június–július folyamán több ponton javított. A vers eredeti címe, a korábbi fogalmazásban előforduló Az én kis Zsuzsikám szövegváltozat, valamint az összkiadások keltezése bizonyítja, hogy a dunavecsei Zsuzsika-versek egyikéről van szó: ő az a lány, akinek a megpillantását remélve néz ki ablakán a költő. Petőfi feltehetően egy Zsuzsika-ciklus gondolatával foglalkozott Dunavecsén, ebbe szánhatta a szóban forgó darabot is. A dunavecsei hagyomány szerint Petőfi szállásadójának, Nagy Pálnak két háza volt a községben, két egymás melletti telken. Az egyiknek, mely ma is áll, utcai szobáját foglalta el a költő. Petőfi 1844. június–júliusban, Pesten két módosítást tett a kéziratban, melyekkel az volt a célja, hogy a „Zsuzsika” név ne maradjon a versben: a címet Éjjelre, „Az én kis Zsuzsikám” sort „Az én kedves babám”-ra változtatta.