„A Nemzeti dalt két nappal előbb, március 13-án írtam azon lakomára, melyet az ifjúság március 19-én akart adni, mely azonban az eddigi események következtében szükségtelenné válván, elmarad. Míg én az egyik asztalnál a Nemzeti dalt írtam, feleségem a másik asztalnál nemzeti fejkendőt varrt magának.” – jegyezte fel naplójába Petőfi. A költemény egy másik kéziratára pedig a következőket írta: „E költemény buzdította március 15-én a pesti ifjúságot. Elszavaltam először az ifjak kávéházában [a Pilvax kávéházban], azután az orvosi egyetemben [tehát a Hatvani és Újvilág utca, ma Kossuth Lajos és Semmelweis utca sarkán álló épületben], azután a szeminárium terén (most már 15-dik március tere) [a mai Egyetem téren], végre a nyomda előtt, melyet erőszakosan elfoglaltunk a Hatvani utcában (most szabad sajtó utca) [a Landerer és Heckenast nyomda a mai Kossuth Lajos utca és Szép utca sarkán állt]. A szabaddá lett sajtó alól ez a költemény került ki először.” Egressy Gábor színész, aki a Szemináriumi téri szavalaton volt jelen, a következőképp emlékezett az Életképek 1848. március 26-i számában megjelent tudósításában: „Ekkor Petőfi fölemelkedik, mint egy túlvilági alak, mint megtestesült népszenvedés, mint egy ezeréves tantalusi szomjúság – mint végítélet halálangyala. Elüvölti Nemzeti dalát. – E hangok leírhatatlanok. Most is hallom és látom azokat, és örökké fogom látni és hallani, mert e kép és hang elválaszthatatlanok. Leírhatatlan e dalnak hatása a népre, mely nőttön nőtt – s megesküvék isten szabad ege alatt.” Este a Nemzeti Színház félbeszakított Bánk bán-előadásán már Egressy szavalta el közkívánatra kétszer is a Nemzeti dalt, a színház férfikara pedig elénekelte az Egressy Béni által megzenésített költeményt. Landerer és Heckenast nyomdájában több ezer röplap készült a versből és a 12 pontból, csaknem valamennyi újság leközölte szövegét, pár napon belül németre és franciára is lefordították. A sokszorosan restaurált, rossz állapotú kéziratot Schnitzer Ignác ajándékozta a Petőfi Társaságnak 1900 körül.

Petőfi a katonaságtól megválva, 1841. február 28. után Pápára, majd Pozsonyba ment. Homályos tervei voltak a jövőjét illetően: „habozó lélekkel ez útjában is kereste az alkalmat, hogy valami szini társaságba jusson.” (Orlai Petrich Soma: Adatok Petőfi életéhez, Budapesti Szemle, 1879, 336.) Ugyanekkor titokban füzetekbe gyűjtötte és átdolgozta verseit. Vonzotta a pozsonyi baráti kör, ahol nagy szeretettel fogadták: nem lehet pontosan tudni, kinél lakott ekkor, valószínűleg felváltva hol ennél, hol annál, többek között Török Gyula, hajdani aszódi osztálytársánál. A kétsoros vers valamilyen diákmulatság alkalmával íródott, ellenszolgáltatásképp a vendéglátásért, erről vall az írás elkapkodott, rendetlen vonalvezetése. A versben a visszaható szenvedő igék tréfás szándékkal, játékosan jelennek meg. Középen ragasztott, sérült, világoszöld album lapján. Az emlékalbum-lapocskákat könyvkötők metszették rendelésre, az összegyűlt lapokat díszes, erre a célra, méretre készített dobozkákban lehetett gyűjteni. A kéziratot Török Gyula 1884-ben adományozta a Petőfi Társaságnak.

50 x 20 cm méretű, 2 összefüggő zöldes fólió 1–3. lapján, mottóval. A 4. fólión a Dal a pipáról és más egyébről című vers olvasható.
A kézirat Császár Ferenc hagyatékából, az Aradi Vészlapok című jótékony célú album szerkesztési irataival került elő. Ez a hagyaték, mely 1956-ban Császár Margittól vétel útján került a PIM Kézirattárába, nyolc Petőfi-verset tartalmazott.
Petőfi 1844 koratavaszán felkereste Császár Ferencet mint az Aradi Vészlapok szerkesztőjét néhány versével, köztük a Vándorélettel, hogy közlésre ajánlja őket. A Vándorélet című vers (és a vele egy kéziratra írt Dal a pipáról és más egyébről című mű) március vége, április eleje felé keletkezhetett, mert ez az album egyik mellékletéhez készült, verses illusztrációként, mely feladatra feltehetően a szerkesztő kérte fel a költőt, s első jelentkezésekor adhatta oda neki Barabás Miklós a kiadvány számára felajánlott egyik festményét reprodukáló rajzát. Barabást Császár kérhette fel az albumhoz való hozzájárulásra. Barabás a rajzot gyorsan elkészítette, Petőfi már ennek alapján dolgozott. Az eredeti kép, melyről a rajz készült, az Egy utazó cigány család Erdélyben (1843) című olajfestmény volt. A kép első és egyetlen reprodukciója az a rajz, melyet Barabás az Aradi Vészlapok számára készített. Ez nem maradt fenn, csak a kiadványban megjelent metszet őrizte meg.
Az almanachban a metszet és a hozzá tartozó költemény címe azonos. Kérdés, hogy a rajz és a verses illusztráció összetartozását jelző közös cím kitől származott: Barabás adta-e a beküldött rajzának, vagy a szerkesztő leleménye volt, vagy a költő adott versének önálló címet, ami aztán a metszet alá került. Ez utóbbi a legvalószínűbb: Petőfi mindvégig sajátjaként kezelte a címet, a kiadásokban is megtartotta. Petőfi versének alcíme Petőfi összes költeményeinek első kiadásában Barabás rajzához volt.
Petőfi egy helyen javította a vers szövegét: az 58. sorban a „farba rugnak” kifejezést „elfelednek” szóval helyettesítette.
A vershez Petőfi Szigligetitől választott mottót, így jelent meg az Aradi Vészlapokban, a későbbi közlésekből ez azonban elmaradt.
Petőfi tehát felkérésre, Babarás Miklós rajza nyomán írta a költeményt, s amit hozzátett, azt saját emlékeiből merítette. Olvasmányélményeknek ezért a vers létrejöttében nem lehetett számottevő szerepe.

A Petőfi Társaság anyaga, a Kutczián család adománya, Kéry Gyula gyűjtése. A leltárkönyvek ezt a tárgyat „karosszéknek” nevezik. „Tanúsítvány. Alólirott, Kollár János ügyvéd mezőberényi lakos, mint néh. Bonyhay Benjámin Mezőberény község hosszú időn át volt főjegyzője, Békésvármegye táblabírája és néhai neje szül. Kutczián Katalin hagyatékainak rendezésével megbízott rokon, tanúsítom, miszerint a Petőfi-Társaságnak felajánlott bútorzat, mely áll egy ó divatú kanapé, egy karosszékből, ugyanazonos a néh. Bonyhay Benjámin és neje Kutczián Katalin birtokában volt azon bútorokkal, melyet nagynevű költőnk, Petőfi Sándor, a Bonyhay családnál Mezőberényben baráti látogatásai alkalmával és legutoljára 1849-ben Erdélybe utazásakor használt. Mint a Bonyhay-család bizalmasa Bonyhay Benjámintól sokszor hallottam, miszerint ezen bútort nagynevű költőnk baráti látogatásai alkalmával több alkalommal, legutoljára pedig 1849. évben Erdélybe utazásakor használta. Ezért azokat Bonyhay Benjámin igen nagy becsben tartotta és akkori állapotában fenntartottam még az áthuzatát sem változtatván meg. A Bonyhay-család leszármazók hátrahagyása nélkül való elhunytakor ezen bútorzatot néh. Bonyhai Benjáminné szül. Kutczián Katalin egyik rokona Kutczián Dániel vette meg, ki ösmervén ezen bútorok történelmi nevezetességét, azért azokat mint relikviákat nagy becsben tartotta és eredeti állapotokban fenntartotta. Negyvenkét év óta ösmerem ezen bútorokat, ennélfogva ugyanazonosságokat igazolom. Mezőberény, 1910. augusztus 17. Kollár János ügyvéd, Békésvármegye tb. főügyésze.” (1911)

A barna, lakkozott fájú mezőberényi bútor ülőlapja kerek, hátsó lábai egyszerűek, hengeresek, a két első esztergált, ívelt vonalú, alul kiszélesedő. A háttámla felső része lapos félkörív alakú, lejjebb vonala megtörik, a támla elkeskenyedik, majd az ülőlap közelében ismét kiszélesedik, karfaszerűen ér véget. A háttámla kerete több darabból összeállított, esztergált, díszített. A fotelt a restaurálás során zöld plüssel vonták be, azonos színű zsinórdíszítéssel.

1845. nyár végén, augusztustól szeptemberig a költő Erdélyi Ferenc református lelkésznél tartózkodott Gödöllőn. A parókián ismerte meg Mednyánszky Bertát, a gödöllői jószágigazgató lányát. A kapcsolatról számos, bizonytalan hitelességű visszaemlékezés született évtizedekkel később. Annyi bizonyos, hogy a költő legfeljebb háromszor találkozhatott a szép, szőke, kék szemű, vele egyidős lánnyal. Éppen ezért Berta mit sem tudott a váratlan leánykérésről, melyet Mednyánszky János, az apa természetesen visszautasított. E szerelem élményéből született a 39 verset tartalmazó ciklus, melyet Emich Gusztáv jelentetett meg 1845-ben. A költemények ugyanolyan formában, 10+9+10+8 szótagú, félrímes trochaikus sorokban íródtak, és részben párhuzamosan készültek a Versek 1844–1846 kéziratának lezárásával. Emich Gusztáv, mivel nem rendelkezett saját nyomdával, a Heckenast és Landerer társas céggel nyomtattatta ki a könyvet, s még nem remélt különösebb hasznot a megjelentetésétől.

Petőfi Eperjesen, 1845 áprilisában ismerkedett meg Novelly Józseffel (1822–1877, katonatiszt, újságíró, lapszerkesztő, felvidéki német költő, kereskedelmi- és iparkamarai fogalmazó), Toldy Ferenc unokaöccsével, aki régtől fogva nagy tisztelője volt. Novelly gyógyszerészgyakornokoskodott abban a patikában, mely Kerényi Frigyes édesapja házának földszintjén volt. Petőfi az ifjabb Kerényi Frigyessel ugyane ház egyik emeleti szobájában lakott. A levélke „Legyen szives felküldeni” kitételéből kiderül, hogy a golyóöntőt, melyet Petőfi Novellytől kéri, nem messziről kellett kérnie. A golyóöntő puskagolyók készítéséhez használatos szerszám. Hogy miért volt erre szüksége Petőfinek, nem tudjuk. A kéziratot Ferenczi Zoltán gyűjtötte be Madarassy László (1880–1943) néprajztudós-muzeológustól a Petőfi Társaság számára.

János vitéz története többször is felbukkan Jaschik Álmos (1885–1950) munkásságában, aki a könyvillusztráció mellett tervezett színházi díszleteket és jelmezeket, plakátokat, bélyegeket és bankjegyeket is. Az itt látható 1939-es és 1941-es grafikák szín- és formavilága már egészen más képet mutat, mint az 1920-as kiadáshoz készült szecessziós illusztrációk. A derengő, kissé álomszerű jelenetekkel szemben ezek a képei homogén színfoltokból épülnek fel és humoros részletekkel gazdagítva mesélik el János vitéz történetét. A változásban szerepet játszhat, hogy az 1930-as években Jaschik nem egy újabb illusztráció készítése miatt foglalkozott a János vitézzel, hanem azért, mert célja a költemény megfilmesítése volt. Az animációs film azonban anyagi és technikai okok miatt nem készült el.

Forrás:

"Magyar népmesék - rajzfilmen", Keleti Ujság 23, 108. sz. (1940): 3.

1

A Füstbe ment tervben rögzített hazatérését megelőzően Petőfi 1842 októberének második felében, az iskolai szünetben járt utoljára Dunavecsén. Szülei akkor a lelkére kötötték, hogy folytassa tanulmányait. Petőfi azonban csak néhány napot töltött Pápán, ahová a beiratkozás szándékával ment. Nem sokkal később Székesfehérvárra utazott, ahol egy színtársulat tagja lett. Ezután 1844 elejéig élt vándorszínészként, szüleivel való kapcsolata pedig teljesen megszakadt. Édesapja már a kezdetektől, tehát 1839 óta ellenezte színészi terveit, most „visszaesőként” különösen nem számíthatott megértésére. Petőfi 1847-ben Fölszedtem sátorfám… című versében idézte fel szüleitől való elszakadásának történetét:
„Hogy tiszta nevemnek ilyen foltja vagyon!
Ha föl nem akasztják, én lövöm őt agyon!”
Híre ment e szónak, hozzám is elére,
Nem is tettem lábam apám küszöbére,
Mert nagyon jól voltam én annak tudója,
Hogy igéreteit ő híven lerója.
Kedvem kerekedett beszólni sok ízben
Öregeimhez, de biz én be se’ néztem,
Csak akkor, hogy már megleltem a valamit,
Megleltem, megleltem, két ország tudja: mit.
Mivel a színészi pályához fűzött reményei nem teljesültek, 1844 februárjában Debrecenből Pestre gyalogolt, hogy költeményeinek kiadót keressen. Amikor Vörösmarty jóvoltából a Nemzeti Kör határozatot hozott a Versek kiadására, jelentős előleghez is juttatta Petőfit. Körülbelül ugyanebben az időben lett Vahot Imre mellett segédszerkesztő a Pesti Divatlapnál. Miután egzisztenciálisan jobb helyzetbe került, eljött az idő, hogy rendezze viszonyát szüleivel. Az 1844. április 15-én Pákh Alberthez íródott leveléből tudjuk, hogy az „innepek”-et szüleinél töltötte. A Füstbe ment terv tehát erről a húsvéti látogatásról szól. Petőfi, a később dunavecsei keltezéssel ellátott, vers kéziratát 1844. április 18-án átadta Pesten az Aradi Vészlapok szerkesztőjének, majd április 20-án meglátogatta szüleit.
A Füstbe ment terv életrajzi helyzete, a másfél év utáni viszontlátás öröme, a családi kör bensőségessége élményéből sarjadt ki Petőfi költészetének 1844. évi nagy tematikai-műfaji újdonsága: családi lírája. A szorosabb értelemben vett családi versek sorát a Füstbe ment terv nyitja meg.
A kézirat Császár Ferenc hagyatékából, az Aradi Vészlapok című jótékony célú album szerkesztési irataival került elő. Ez a hagyaték, mely 1956-ban Császár Margittól vétel útján került a PIM Kézirattárába, nyolc Petőfi-verset tartalmazott.

2

A Népdalok című ciklus I. darabjaként, önálló cím nélkül, a ciklus végén Petőfi aláírással.
A verset tartalmazó kéziratot Petőfi feltehetőleg 1844 húsvétja (április 7–8.) utáni napokban adta át Császár Ferencnek, legkésőbb 18-án, mert a kéziraton olvasható egykorú szerkesztői feljegyzés szerint Császár ezen a napon fizetett ki a költőnek 3 pengő forint tiszteletdíjat. A költő feltehetőleg még húsvét előtt egy másik, ugyancsak két darabból álló népdalciklus kéziratát juttatta el Császárhoz, aki abból a Kis menyecske, szép kis menyecske…, ez utóbbiból pedig a Mondom, ne ingerkedjetek velem… című dalt törölte, s a megmaradó kettőből, a Mi foly ott a mezőn…és a [Virít a kikirics…] címűből alkotott ciklust az Aradi Vészlapokban. A kézirat eredeti szövegét a 6. és 7. sorban valószínűleg Császár módosította az Aradi Vészlapok számára, de Petőfi köteteiben megmaradt a korábbi fogalmazványnál.
A kézirat Császár Ferenc hagyatékából, az Aradi Vészlapok című jótékony célú album szerkesztési irataival került elő. Ez a hagyaték, mely 1956-ban Császár Margittól vétel útján került a PIM Kézirattárába, nyolc Petőfi-verset tartalmazott.

3

A Füstbe ment terv jegyzetében található Népdalok című ciklus II. számú darabjaként, külön cím nélkül áll a ciklus végén Petőfi aláírással. A vers szövege ceruzával át van húzva.
Petőfi ezt a költeményét is az Aradi Vészlapokba szánta, abban azonban nem jelent meg. A verset tartalmazó kézirat a rajta olvasható egykorú feljegyzés dátuma szerint legkésőbb április 18-án, valószínűleg éppen ezen a napon került Császár Ferenc, az almanach szerkesztője, kezébe. Császár Petőfinek két, külön átadott népdalciklusából egy-egy darabot törölt, a megmaradtakat összevonta, s úgy adta ki. A mellőzöttek között volt ez a vers.
A kézirat Császár Ferenc hagyatékából, az Aradi Vészlapok című jótékony célú album szerkesztési irataival került elő. Ez a hagyaték, mely 1956-ban Császár Margittól vétel útján került a PIM Kézirattárába, nyolc Petőfi-verset tartalmazott.

Később Emléksorok III. – S. Zs. kisasszonynak ill. S. Zs. kisasszony emlékkönyvébe címmel. A vers címzettjének, Sass Zsófiának papírdobozból, s öt szálló 140 x 90 milliméterre vágott, különböző színű és minőségű papírlapból álló emlékkönyvében maradt fenn. Az S. Zs. nem más, mint Sass Zsófia, idősebb Sass István és Farkas Erzsébet harmadik gyermeke, Petőfi osztálytársának és barátjának Sass Istvánnak 1823-ban született húga. A „méhek s virágok” alapvetően szerelmi szimbolikáját Petőfi a versben méh=szorgalom, megbízhatóság, barátság jelentéstartalomba játszotta át. Kéry Gyula a családi hagyományból úgy értesült, hogy Sass Zsófia a vers megírása idején, 1845 nyarán már menyasszonya volt későbbi férjének, Halasy Károly gyönki ügyvédnek.

A levél borítékja nem maradt fenn, így Pándi Pál a megszólításból, s a levél tartalmából következtette ki a címzett személyét. Petőfi a levelében említi Szendrey Júliát és házasságukat, s a magáéhoz hasonló boldogságot kíván Kazinczy Gábornak (1818–1864, író, műfordító, országgyűlési képviselő, az MTA és a Kisfaludy Társaság tagja), aki Kazinczy Ferenc egyik unokatestvérének volt a fia. Kazinczy Gábor 1838-ban, alig húsz esztendősen nősült meg, házassága azonban hamarosan felbomlott. Ezt követően a társtalanság magánya nyomta rá bélyegét további életére. Kazinczy Gábor Sátoraljaújhelyen élt, miután pesti lapalapítási kísérleteit sorra akadályozta meg a cenzúra. Petőfi 1847 júliusában, felsőmagyarországi útja során meglátogatta Kazinczyt Sátoraljaújhelyen, s együtt látogattak el Széphalomra. A kéziratot 1960-ban szerezte meg intézményünk a Kazinczy család egy rokonától.

A vers kéziratát Petőfi 1847. február 20-i levelében küldte el Kovács Pálnak, miután Kovács február 15. körüli, elveszett levelében visszajuttatta hozzá Nagy-Károlyban című költeményének a cenzor által elutasított kéziratát.
A címzés és boríték nélküli levél Kovács Pál örököseitől ajándékként került Endrődi Sándor közvetítésével a Petőfi Házba.

Petőfi Sándor 1843 májusától június végéig súlyos nyomorban élve, alkalmi munkákat vállalva tartózkodott Pozsonyban. A barátai által gyűjtött 30 pengőforinttal utazott Pestre az író, szerkesztő Nagy Ignác hívó szavára. Nagy 1843–1844 között szerkesztette a Külföldi Regénytárat, s munkát ajánlott Petőfi számára, aki ezután fordításai tiszteletdíjából élt. (Száz váltóforint volt a kötetek tiszteletdíja.)

Petőfi Sándor ezt a regényt is Nagy Ignác Külföldi Regénytára számára fordította, német közvetítőnyelvből az eredetileg angol nyelvű munkát. George Payne Rainsford James világhírre szert tevő regényének ez az első magyar fordítása, mely a Külföldi Regénytár 22–23. köteteként jelent meg Hartleben Konrád Adolf kiadójánál.

Miután Emich Gusztáv megvásárolta a költőtől összes verseit, minden kötetének ő lett a kiadója vagy bizományosa. Az 1847-es Összes költeményei megjelentetését követően 1848-ban újabb kiadást rendezett sajtó alá, melynek első kötetében az 1842–44 közötti versek, a másodikban pedig a folytatás, az 1846 végéig született alkotások kaptak helyet. Az Életképek az 1848. február 6-i számban már hirdette: „Megjelentek Petőfi összes versei Emich Gusztávnál második igen csinos kétkötetes kiadásban. Áruk: 3 frt.” A kiadásnak három, egymástól némileg különböző szedésváltozatát sikerült azonosítani: a kelendőség miatt Emich háromszor szedette ki a gyűjtemény szövegét. 1850-ben, az osztrák rendőrség által Emich Gusztáv Kígyó utcai üzletében tartott házkutatást követően a kiadói készleteket lefoglalták, csak nagy nehézségek árán kapta vissza a példányokat. A metszeten Barabás Miklós Petőfi-portréja látható.

A mészárosbárdot Csilling András kapta Petrovics Istvántól fuvardíjként, amikor a családot Dömsödről Pestre költöztette. A Petőfi Társaság anyaga, özv. Csilling Andrásnétól, Kéry Gyula gyűjtése.

A bárd feje szabálytalan trapéz alakú. Éle kopott, az ezzel szemben fekvő perem közepén ék alakú hiány látható, alatta a perem felhajlik, kiszélesedik. A bárd domborúbb lapján felül nyolc, csillag alakú, alul két, töltényhüvely formájú mesterjegy van. A fej egy vastag, háromszög alakú kiemelkedéssel és acélgyűrűvel kapcsolódik a nyélhez. A nyél lapos, hengeres, végén egy acéltüskével rögzített kerek rézlap látszik.

„Nem is lehet csodálni! / Csak húsvágáshoz ért; / Nem sok hajszála hullt ki / A tudományokért.” (Petőfi Sándor: Egy estém otthon, 1844)

„Te a taglóval ökröt ütsz, / Tollammal én embert ütök...” (Petőfi Sándor: Apám mestersége s az enyém, 1845)

A Petőfi Társaság anyaga, Arany Lászlóné ajándéka. Az adományozást 1900. február 18-án rögzítik a Petőfi Társaság jegyzőkönyvében. Az egykori üvegtok Benczúr Gyuláné ajándéka. A kendőt Petőfi Arany Jánosnétól kapta ajándékba. Aranynéval többször is találkozott: 1847. június 1–10. között, amikor először töltött tíz napot Aranyéknál Szalontán; 1847. október 25–31. között, amikor újdonsült feleségével töltöttek egy hetet az Arany családnál; 1848. december 4–9. között, amikor Arany feleségével meglátogatta a Debrecenben tartózkodó Petőfit és szülni készülő feleségét; 1849. március 24. után, amikor néhány napot Szalontán töltött; 1849. május 5-én, amikor Szalontáról magával vitte Szendrey Júliát, gyermeküket ideiglenesen Aranyéknál hagyva. (Kerényi Ferenc, Petőfi Sándor élete és költészete, Bp., Osiris, 2008)