A levél Petőfi Sándor nevében is íródott; rajta kívül megemlítődik még Petrovics István és Sass István. A 2. fólió verzóján a címzés részben Petőfi kézírása, mellette a balszélen tintaírású hitelesítő rájegyzés (Debrecen, 1906. márc. 25.) A kézirat Kardos Samu (1857–1925) debreceni ügyvéd, a Régi Okiratok és Levelek Tára című folyóirat megalapítója révén került a Petőfi Társaság gyűjteményébe.

Szamossy Elek portréja a mindenkori magyar nemzeti költő szerepét érzékelteti. A kép Petőfit elsősorban a nemzeti szerepköre felől láttatja. Egyik központi eleme a kezében tartott lant, az antik zeneszerszám – a görög lyra –, amely az ábrázoltat egyértelműen költőként, kiválasztott művészként azonosítja. A lant itt vizuális toposz, mely Petőfi verseiben sokszor megjelenik, s egyértelműen a sors által kiválasztott művész attribútuma. A festményen a falat befutó borostyán egyszerre az elmúlás és az örök költői dicsőség jelképe, e szimbolikát erősíti az iratcsomó is az előtérben. A kép történeti jelentőségét egyrészt az adja, hogy Jókai Mór birtokában volt, másrészt pedig az, hogy alkotója katonafestő, aki a költőt életében láthatta, hiszen a szabadságharc idején ő is Bem táborában harcolt.

Telegdi Kovács Lajos (1818–1873) debreceni könyvkereskedő volt, kinek üzletében Petőfi is sűrűn megfordult. A honvéd című lelkesítő költeményt 1849. június 1. és 10. között írta Petőfi. Anyagi nehézségein könnyítendő vállalkozásba fogott, és saját költségén kinyomtatta a verset 50 000 példányban. Ebből – baráti közbenjárásra – a kormány 25 000 példányt rendelt, és megküldték a hadtesteknek, osszák szét a katonák között. A röplapok másik felét ismerős könyvárusoknak – Emich Gusztávnak, Telegdi Lajosnak – adta át a költő bizományos terjesztésre. Petőfi a levelet borítékká hajtotta és vörös viaszpecséttel rögzítette, nem postai úton kézbesítették. A címzés oldalán látható „Petőfi Sándor Pesth, 1849” rájegyzés nem Petőfi írása, talán Telegdi nyilvántartásában kerülhetett a levélre. A Petőfi Társaság leltárkönyve szerint a levél 1882-ben, Telegdi László ajándékaként került a gyűjteménybe. A Hon 1882-ben közölte a levelet néhány soros magyarázó szöveggel, amiből az derül ki, hogy a kéziratot egy fásládában lelték meg Debrecenben, majd átadták Jókai Mórnak, a Petőfi Társaság számára.

A hazai ipar védelmére indított mozgalmak közepette, erős indulat hatására született verset – szemben például a hasonló témájú Védegyleti dallal – Petőfi minden kötetébe beválogatta. A vers népszerűségére utalhat az is, hogy az első oldala teljesen kifakult, megbarnult, míg a második oldal – az utolsó két, autográf versszakkal és Kolmár József későbbi igazoló soraival – kiválóan olvasható. Az ok nem lehet más, csak az, hogy a kézirat gyakran szerepelt – feltehetően a Petőfi Házban – kiállításon, a hosszas fényhatás és a nem megfelelő klíma megtették romboló hatásukat. Sajnos nem ez az egyedüli ilyen állapotú Petőfi-kézirat. Kolmár József (1820–1917) tanár, költő – aki Petőfit követően a Pesti Divatlap segédszerkesztője lett – a kéziratot Petőfitől kapta, és Kéry Gyula, a Petőfi Társaság titkára útján került a Társaság gyűjteményébe.

Orlai Petrics Soma (1822–1880) festőművész, a történeti festészet jeles alakja, anyai ágon Petőfi Sándor másodunokatestvére. Pápán jogi végzettséget szerzett, tanulmányai egy részét Petőfivel és Jókaival végezte, hatásukra írogatott is. Megfestette Petőfi Debrecenben című képét, amely a nyomor és nélkülözések napjaiban, fűtetlen szobában, verseit rongyos szalmaszéken írva ábrázolja a költőt. Fakult, foltos kézirat. Az első fólió verzóján Ernst Lajos gyűjteményének pecsétje, a második fólió verzóján címzés, postabélyegző, és ép viaszpecsét, középen a pecsétnél a papírlap kiszakítva.

A grafikán látható jeleneten Petőfi Sándor éppen a forradalom legikonikusabb versét, a Nemzeti dalt szavalja. A körülötte ülők feszült figyelemmel hallgatják a költeményt. A rajzot készítő művész, Révész Imre előszeretettel festett történeti témájú képeket. Nem csoda, hogy e témát kedvelte, hiszen mesterei Székely Bertalan és Munkácsy Mihály voltak. Munkácsy olyannyira nagy hatással volt rá, hogy Mukácsy-ösztöndíjat is nyert. A Petőfit ábrázoló kocsmai zsánerképe is megidézi a festőfejedelem Siralomház című képének kompozíciós megoldásait.

A levélnehezék aljára ragasztott papíron az alábbi felirat olvasható: „Bizonyítom, hogy ez a levélnehezék Magyarország n. Kormányzóján[ak], Kossuth Lajos szeretett bátyámnak tulajdona volt Budapest 1898. Sep. 25. Rutkayné Kossuth Luiza.” A felirat fölött viaszpecsét töredéke, alatta a Petőfi Társaság körbélyegzője az 1876-os évszámmal. Kossuth Lajost a Petőfi Társaság 1877-ben tiszteletbeli taggá választotta, amelyet ő meleg hangú levélben köszönt meg. „...Még ha különben tudnék is valamit Petőfi személyéről mondani, már csak azért sem tenném, mert tisztelem Petőfinek a költőnek emlékét és profanációnak tartanám azt Petőfinek, az embernek reminiscentiáival csökkenteni, mert bizony a tény, hogy amilyen bámulatos Petőfi, a költő, ugyanő, mint ember, kiállhatatlanul gyarló volt.” (Kossuth Lajos kiadatlan levele, Pesti Hírlap, 1923. karácsonyi szám.)

„Kedves barátom, az napon, mellyen hirdettük a népgyülést, a mellyre föllovalt volt bennünket Kossuth, hogy fanatizáljuk a pesti népet a főváros környékén vivandó véres, elhatározó, utósó lehelletünkig tartó csatára, hol Kossuth maga is jelen lesz, s ha kell, meghal Pest romjai alatt sat. mint ő: maga mondá ugyanaz napon adta tudtára a kormány a fővárosi népnek – hegedűszóban persze – hogy esze ágában sincs Pest környékén harcolni, még kevésbé ott hagyni becses fogát, hanem az első bokor zörrenésére el fog eblábalni világtalan világig, hol Árpád óta nem volt ellenség, s hol hazamentő irhája nagyobb biztosságban lehet.” (Petőfi levele Arany Jánosnak, Mezőberény, 1849. júl. 11.)

A felvételt a költő ábrázolásainak kiemelt darabját Petőfi barátja, az amatőr fotográfus Egressy Gábor készítette pesti lakásán, 1845 nyarának közepén. A dagerrotípia a fotográfia történetének egyik első képrögzítés-technikai eljárása, amelyet az 1840-es évektől Magyarországon is sikerrel alkalmaztak. Egressy Gábor 1843-1844 telén, párizsi útja során vásárolt egy dagerrotip készüléket, s családtagjairól, barátairól és önmagáról készített felvételeket. Célja elsősorban az emberi arc tanulmányozása volt az objektív lencséjének segítségével, a kísérletező hajlamú színész tehát mimikái tanulmányaihoz, a színpadi karakterformáláshoz használta fel a képeket, különböző kedélyállapotok tükröződését vizsgálta. „Petőfit is rávette egyetlen egyszer a pózra, de többször nem állt kötélnek." – emlékezik vissza Egressy Ákos, a színész fia. Az arckifejezés komorságát magyarázza, hogy – vélhetően Egressy instrukciói szerint – a modellnek egy bizonyos lelkiállapot színpadi visszaadására kellett kísérletet tennie. Petőfinek, aki korábban maga is gyakorló színész volt, ez valószínűleg nem lehetett nehéz feladat, a képsorozat készítése során talán más-más arcjátékot alkalmazott. A felvételek közül végül ezt a darabot választotta és őrizte meg. Az új találmány azonban nem nyerte el tetszését. Nem szerette magát fényképeztetni, barátai szerint sokszor hangoztatta: „Utálom a bálványt, a valónak hazug mását; aki szeret: megőriz lelki szemeivel." A litográfiákhoz szokott szemnek csalódást okozott a retusálatlan valóság, s nem lehet véletlen, hogy az elégedetlen költő gondosan elrejtette fotográfiáját az avatatlan szemek elől.

Forrás:

Adrovitz Anna, Arcpoetica: Petőfi Sándor életében készült képmásai (Budapest: Petőfi Irodalmi Múzeum, 2012), 45-47.

Úrházy György (1823–1873) író, költő, lapszerkesztő, ügyvéd ez idő tájt a kolozsvári Erdélyi Híradó munkatársa, az erdélyi haladó szellemű fiatalság vezetője volt. Úrházy 1845 nyarán kezdte meg az Unio című zsebkönyv anyaggyűjtését, antológiája céljául tűzve a közel félszáz éves törekvés, Magyarország és Erdély egyesítésének népszerűsítését. 1846 nyarán ismét felhívta „a két testvérhon t. c. íróit: hogy egyesülve fűzendő szépirodalmi koszorújához” szeptember 15-ig küldjék el a kötetbe szánt írásaikat. Az Unio végül csak 1847. június 25-én jelent meg, benne Petőfi öt versével: Költői ábránd volt, mit eddig érzék…; Isten csodája; Erdélyben; Tűz; Rongyos vitézek. Az Erdélyi Híradó augusztus 15-i számában Úrházy és Petőfi verseit említve a következőképpen méltatja a kötetet: „[…] e könyvbe lerakott érzelmi gyöngyök rendeltsége nemcsak pillanatnyi hatás, nemcsak néhány percig tartó kéjben ringatása a kebelnek, hanem elhintett nagybecsű magvak azok, melyek termékeny földbe hullva, gyököt verve, gondos ápolás után egykor honunk felvirágzásának lesznek fontos tényezői.” Petőfi levele elején az Erdélyben című versről, a továbbiakban a Költői ábránd volt, mit eddig érzék… kezdetű szerelmes költeményről esik szó. Utóbbinak eredeti címében Szendrey Júlia neve, keltezésében pedig Erdőd szerepelt, ezek törlése azért volt fontos, hogy a költő az Unio tiszteletpéldányának elküldetésével ne hozza hírbe idő előtt Júliát. Az elsárgult, fakult írású levél közepén a jól olvasható rész azt bizonyítja, hogy a trágárságot elfedték a kiállítás nézőinek szeme elől, és így pont ezek a sorok menekültek meg a fény károsító hatásától. A boríték, címzés és keltezés nélküli levél Szász Károly (1865–1950, az MTA, a Kisfaludy, valamint a Petőfi Társaság tagja, országgyűlési képviselő, miniszteri tanácsos) ajándékaként került a Petőfi Társaság gyűjteményébe 1900 körül.

„A Nemzeti dalt két nappal előbb, március 13-án írtam azon lakomára, melyet az ifjúság március 19-én akart adni, mely azonban az eddigi események következtében szükségtelenné válván, elmarad. Míg én az egyik asztalnál a Nemzeti dalt írtam, feleségem a másik asztalnál nemzeti fejkendőt varrt magának.” – jegyezte fel naplójába Petőfi. A költemény egy másik kéziratára pedig a következőket írta: „E költemény buzdította március 15-én a pesti ifjúságot. Elszavaltam először az ifjak kávéházában [a Pilvax kávéházban], azután az orvosi egyetemben [tehát a Hatvani és Újvilág utca, ma Kossuth Lajos és Semmelweis utca sarkán álló épületben], azután a szeminárium terén (most már 15-dik március tere) [a mai Egyetem téren], végre a nyomda előtt, melyet erőszakosan elfoglaltunk a Hatvani utcában (most szabad sajtó utca) [a Landerer és Heckenast nyomda a mai Kossuth Lajos utca és Szép utca sarkán állt]. A szabaddá lett sajtó alól ez a költemény került ki először.” Egressy Gábor színész, aki a Szemináriumi téri szavalaton volt jelen, a következőképp emlékezett az Életképek 1848. március 26-i számában megjelent tudósításában: „Ekkor Petőfi fölemelkedik, mint egy túlvilági alak, mint megtestesült népszenvedés, mint egy ezeréves tantalusi szomjúság – mint végítélet halálangyala. Elüvölti Nemzeti dalát. – E hangok leírhatatlanok. Most is hallom és látom azokat, és örökké fogom látni és hallani, mert e kép és hang elválaszthatatlanok. Leírhatatlan e dalnak hatása a népre, mely nőttön nőtt – s megesküvék isten szabad ege alatt.” Este a Nemzeti Színház félbeszakított Bánk bán-előadásán már Egressy szavalta el közkívánatra kétszer is a Nemzeti dalt, a színház férfikara pedig elénekelte az Egressy Béni által megzenésített költeményt. Landerer és Heckenast nyomdájában több ezer röplap készült a versből és a 12 pontból, csaknem valamennyi újság leközölte szövegét, pár napon belül németre és franciára is lefordították. A sokszorosan restaurált, rossz állapotú kéziratot Schnitzer Ignác ajándékozta a Petőfi Társaságnak 1900 körül.

Szendrey Júlia borítékjához, melyen 1848. június 7-i postabélyegző és tört viaszpecsét látható, nem maradt fenn levél. A kézirat ma már ismeretlen módon került a Petőfi Társaság gyűjteményébe.

Petőfi a katonaságtól megválva, 1841. február 28. után Pápára, majd Pozsonyba ment. Homályos tervei voltak a jövőjét illetően: „habozó lélekkel ez útjában is kereste az alkalmat, hogy valami szini társaságba jusson.” (Orlai Petrich Soma: Adatok Petőfi életéhez, Budapesti Szemle, 1879, 336.) Ugyanekkor titokban füzetekbe gyűjtötte és átdolgozta verseit. Vonzotta a pozsonyi baráti kör, ahol nagy szeretettel fogadták: nem lehet pontosan tudni, kinél lakott ekkor, valószínűleg felváltva hol ennél, hol annál, többek között Török Gyula, hajdani aszódi osztálytársánál. A kétsoros vers valamilyen diákmulatság alkalmával íródott, ellenszolgáltatásképp a vendéglátásért, erről vall az írás elkapkodott, rendetlen vonalvezetése. A versben a visszaható szenvedő igék tréfás szándékkal, játékosan jelennek meg. Középen ragasztott, sérült, világoszöld album lapján. Az emlékalbum-lapocskákat könyvkötők metszették rendelésre, az összegyűlt lapokat díszes, erre a célra, méretre készített dobozkákban lehetett gyűjteni. A kéziratot Török Gyula 1884-ben adományozta a Petőfi Társaságnak.